Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5. szám - Legenda Pilinszky Jánosról (Összeállította Albert Zsuzsa)
Kovács P.: Meg kell mondanom, hogy ezt kifejezetten a kirándulások céljára szerezte be. Lator L.: Mindenesetre én így láttam, sőt mindig bakancsot viselt, ami szintén elképzelhetetlen a későbbi Pilinszky ismeretében. Kovács P.: Az háborús bakancs volt, amerikai fogságból. Lator L.: Sárközi Márta háza a Zugligetben egy domboldalon volt, fel kellett menni a lejtőn, és közben is volt egy ház, és mind a két házban volt egy-egy airdale terrier, szelídek voltak, fát lehetett vágni a hátukon, de Pilinszky nagyon szorongó alkat volt, többek közt a kutyáktól is félt, szorongott. Ezt nem véletlenül mondom, azt gondolom, ez a szorongó alkat kellett hozzá, hogy olyan költő legyen, amilyen lett. Sárközi Márta beszerzett neki - Péter, te biztosan emlékszel rá — egy sípot, egy kalauz sípot, és mikor Jancsi megjelent az aljban, belefújt a sípba. Márta bezárta először az alsó airdale terriert, aztán a felsőt, hogy Pilinszky nyugodtan feljöhessen. Mikor kirándulni mentünk, Pilinszky azzal a rajongó tekintettel jött a réteken a kullancsok, a gombák, a tehenek közt. A törökmezei turistaházban történt az, amit igazában el akarok mondani. Ott aludtunk, Pilinszky egy emeletes ágyban felül. Nők, férfiak vegyesen voltunk persze. Éjjel egyszercsak egy apokaliptikus hangot hallottam. Iszonyú, mondta Jancsi. Ez amúgy is a kedvenc szava volt, a költészetében is sokszor használta. Iszonyú! Mindenki rémülten hallgatta. Iszonyú, ki kell mennem, mondta Pilinszky. Valami olyan rémülettel töltötte el, hogy ki kellett mennie a sötét udvarra, mintha a Harbach légköre elevenedett volna meg egyszerre. Azt gondolom, hogy Pilinszkyben ez az alkati világidegenség, szorongás összetalálkozott azzal, amivel a 20. századi történelem, a háború, a koncentrációs táborok, a fogolytáborok „megajándékozták”. És természetesen azzal a katolicizmussal is, amely olyan volt, ahogy Balázs elmondta: nem tételes vallásosság, bár kétségtelenül katolikus költő Pilinszky, de olyan katolikus költő, akinek a verseiben többnyire elmarad a megváltás. Hogy Pilinszky olyan érzékenyen tudta magába fogadni a 20. század közepének, első felének az iszonyatát, ahhoz éppen az ő alkata kellett. Azért tudta nagy verseiben, a Harbach- ban, a Francia fogolyban, a Frakfurt 1945-ben vagy az Apokrifban ezt az iszonyatot, ezt a szorongást és a bűntudatot olyan szuggesztíven kifejezni, mert kétszeres feszültséggel élt benne: természeténél és tapasztalatainál fogva. Lengyel B.: Nagy történetei voltak Jancsinak a háborús emlékeiről. O légvédelmi tüzér volt, és mint légvédelmi tüzér, azt hiszem, valami baka volt vagy karpaszomá- nyos, nem tudom micsoda, akkor riadó lett. Kovács P.: Három napos tüzér volt akkor Pesthidegkúton, és neki kellett adogatnia a különböző módon időzített lőszereket, aszerint, hogy milyen magasságban kellett robbaniuk. A vezénylő tiszt mondta, hogy mit kell adni, de Jancsi azt adta, ami éppen a kezébe akadt, úgysem tudta, hogy mi micsoda. Persze egyetlen repülőgépet sem lőttek le. Amikor a riadó után a tiszt felsorakoztatta a századot és ordított,hogy szabotázs történt, és álljon elő, aki szabotálta a tűzharcot, és azt itt a helyszínen fogja főbelőni, Jancsi körbenézett, érezte, hogy csak ő lehet az. Kilépett és jelentette, hogy ő volt. A tiszt azonban teljesen összezavarodott és oszoljt parancsolt, nem számított arra, hogy valaki tényleg jelentkezik. Domokos M.: Ezzel a bizonyos oldaltáskával, amelyről Kovács Péter azt mondja, hogy direkt a kirándulások céljára szerezte be, én még Párizsban is találkoztam, 1963-ban, Jancsi oldalán. Egészen véletlenül verődtünk össze: Kormos Pista, Jancsi és szerénységem. Jancsi ezzel a táskával az oldalán rótta Párizs utcáit, s a melléhez szorítva adta elő egy ízben, iszonyú rémülettel a hangjában, hogy feltétlenül el kell költöznie abból a Quartier-beli kis szállodából, amelyben lakik, mert úgy rémlik neki, hogy egy patkányt látott a WC-csészében, s tűrhetetlen érzés számára a gyanú, 72
