Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5. szám - Dobozi Eszter: Tíz körömmel (Izsák 1993-ban - szociográfia II. rész)

lőtt se presszóban, se étteremben, se sörözőben, se borozóban... Nem jött el közülük senki sem a művelődési házba, meghallgatni, miért maradt el az árverés. Nem tűntek föl az ajtó előtti csoportosulásban. Nem kíváncsiskodtak, mi készül ott, mit akar ott a Magyar Televízió néhány munkatársa. És nem ők nyilatkoztak a Falutévé műsorában sem.

Az asszonysorsokért, asszonyi véleményekért az otthonokba kellett bekopogtatnom, családi együttlétek intim perceibe, óráiba bekéretőznöm.

Igazi vasárnap délutáni a hangulat K. Szabó Béláék házában. Most mindenki együtt van, itthon az egyik lányuk a kisunokával Kecskemétről, s itthon a másik a férjével Paksról. De még az édesanya, K. Szabó Béláné unokatestvére, másként a híres szőlőnemesítő, Kocsis Pál menye is befut egy fél órácskára, hogy elpanaszolja, mi nyugtalanítja oly nagyon mostanában... És földekről, szőlőkről, holdakról, aranykoronákról folyik a beszélgetés, miközben körbejár a zserbós tányér.

Míg teljes a vendégsereg, addig is, de hogy hárman maradunk, azután is K. Szabó Béláné játssza a prímet. (A férj sűrű dohányfüstje burkából csak ritkán szólal meg. O a vissszafogottabb, halkabb kettejük közül - egy infarktussal és balesettel a háta mögött.) Az asszonynak fürgeségét — látom — mozgásában, észjárásában is sikerült megőriznie, betegségeken, súlyos műtéteken át, nyugdíjas korára is. Hangja, beszédmódja ma is csupa elevenség.

A földre várnak ők is. A férj a tsz-ből ment nyugdíjba, a feleség, míg bírta a nehéz fizikai munkát, szintén a tsz-től vállalt szőlőt részesművelésre. Később dolgozott takarítóként, volt konyhai munkán, legutóbb pedig az iskolában töltött be hivatal- segédi állást. Amit nyugdíjként kapnak, kevés a fennmaradásukhoz, A gyerekeik segítségével földet szeretnének továbbra is művelni, hogy kiegészíthessék jövedelmüket.

Ketten kapunk 17 600 forintot. Emellett még az embernek őrült módon köll dolgozni ma is. Igénybe venni a gyerekeinket, pedig nekem kellene adni nekik, de jönnek segíteni, mert látják a kínunkat. Mind a ketten állandó gyógyszeren élünk. És mi is csak világítunk, csak fűtünk. Enni is csak eszünk. Egyedül a ruha, amit nemigen veszünk már. Énnekem is el köll menni éppúgy a boltba a kenyérért, a sóért, a lisztért, a cukorért. A kávé meg Bélának a cigaretta - ha luxusnak számít. De ha ezt se engedheti már meg magának egy nyugdíjas...! A színházat mi olyan nagyon szerettük. Évek óta nem tudunk elmenni. Van egy tizenöt éves kocsink. Kicserélni nem tudjuk. Hogy a gyerekekhez Paksig eljussunk ? Évente ha kétszer megtehetjük. Kecskemétre olcsóbb, ha busszal megyek be. Végigdolgoztuk az életünket, most mégis a gyerekeinkre szorulunk rá. És nem lazsáltunk sose, mindig igen keservesen éltünk. Mint az állat, annyit dolgoztunk.

Hogy mire is gondol K.Szabó Béláné, mikor keserves életről beszél, a délután folyamán kikerekedő történetből tudhatom meg, amely bizonyára sok vele hasonló korú vidéki asszonyéval közös. Fiatal lányként ő is továbbtanulásról ábrándozott. Óvónő szeretett volna lenni. De „osztályidegen”-nek minősítve még gondolni se merhetett arra, hogy próbálkozzék a felvételi vizsgával. Nagybátyját az állami gazdaság szervezése idején börtönbe csukták. A családi birtokot államosították. Drámai pillanatként őrzi emlékeiben, mikor Baráth János, a nagyapa mind felajánlani kényszerült.

Az összes birtokát fuvarosként szedte össze. Nem aljas-piszkos módon szerezte, de még csak nem is örökölte. Mind a két keze munkájával. Lovas kocsival hordta föl Pestre a bort egy borkereskedőnek, így gyűjtötte össze a rávalót. Azért, hogy az ő gyerekei ne a semmiből induljanak. 1951-ben már egy fia a börtönben volt, nem akarta, hogy a többit is elvigyék. Bement a községházára, hogy a föld egy részét fölajánlja. És akkor azt mondták neki, Baráth bácsi, vagy mindent, vagy semmit. Ott vártuk ná52