Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5. szám - Kabdebó Tamás: „A mi Kazinczynk” (Az esszéista Cs. Szabó Lászlóról)

vét és adózott kitüntető csodálattal Turnernek - a legeslegkedvesebbnek Claude Lorraine-t jelölte meg. Le is írt nekem egy képet, melyet később - akkorra ő már halott volt — megkerestem az Alte Pinothekában, Münchenben. Seehafen bei Aufgang der Sonne a kép címe. Vitorlásokat látunk a kéken, de párásán fénylő kikötőben. Az előtérben kis csoport útra készülődik. Látszólag a mellékfigurák között, egy felemelt karú férfi búcsút int az utasoknak. Az embernek kedve volna Dantét idézni, akár Babits fordításában.

ELJÖTT AZ ÓRA.... az esszéista tehát az, aki benne él a képben. Ő a búcsúzó és ő akit búcsúztatnak. Világos, hogy bennünk nem egy kép, és nemcsak a legkedvesebb él, hogy nemcsak ebben szereplünk, hanem számtalanban. Ám van egy bizonyos képsorozat, mely legjellemzőbb reánk. Ha egyszer a mennyországba viszik majd Laci bácsit az angyalok, hogy ott Mozarttal, Bach Christiánnal, mit mondjak még, Illyés Gyulával is találkozzék, az ő lakhelye ott egy Claude Lorrain-i táj lesz.

Én persze nem akarom őt a mennyországba meneszteni, mert hisz sok évet élt le a POKOLTORNÁCON álldogálva, hogy egy teljes búcsú elnyerése után, a tisztítótűzben legyen ideiglenes lakása. Ott ugyanis le kell vezekelnie, hogy lehetett volna jobb férj - első házasságában — jobb apa, és hogy még egy olyan fontos könyve miatt, mint a RÓMAI MUZSIKA sem lett volna szabad egy írótársát kínos helyzetbe hoznia. Hasonló dolgok miatt Illyés Gyula a tisztítóhelyen ugyancsak vezekel már, és lehet, hogy most éppen onnan együtt figyelnek bennünket. Laci bácsi talán éppen ide is bólogat felénk.

Földi életében ő volt a kapitány. Az angol rádióban, ahol az ötvenes-hatvanas években matrózként alkalmazták, úgy tekintettek rá a magyar osztályon, mintha ő lett volna a tiszteletbeli főnök. Közéleti szereplése - az ORSZÁG ÉS IRODALOM című könyve, jó dokumentuma ennek, megkívánta azt, hogy kövessék, és tollára tűzte a csinovnyikokat. A hetvenes években a kapitányságból az el- lentengernagyi posztra avanzsált és immáron nem is csak a kinti flottán nyugodott tekintete, hanem a szerteszórt magyar hajórajon, a világ minden tengerén vergődő hajókon, a pesti vizeken ugyanúgy, mint a Temzén. Amit előbb írt, nem vesztette érvényét, mert azon működött, hogy a specifikus egy általánosabb meghatározást nyerjen. Talán idézném az 1982-ben odahaza ALKALOM címmel megjelent kötetében szereplő esszék egyikét:

„Eljött a valóságos kalandozások kora. Lassacskán megértettem a dialógus mélyebb és hasznosabb, mert kétoldalú értelmét. Nem magaddal dialogizálsz többé, egy ábrándozó utazóval az ablak sarkában, hanem a világgal: a világban mindenekelőtt a nyugat-európaival, egy boldogtalan, önmarcangoló században. Őseid vannak, óriások, holtukban is élő szellemek szentelték meg a vándorbotot. Úgy állsz meg a heidelbergi hídon, hogy hallgatagon Szenczi Molnár Albert könyököl melletted a korlátra. Hallod az utrechti, leideni harangszót, félfüllel még Apáczai Csere és Tótfalusi Miklós is hallja. Kenyérdarabokat dobsz a hajó mögött le-, és felcsapó sirályoknak, Bethlen Miklós dobja azokat veled együtt. Nézed Krakkóban a királysírokat, félszemed Komjáti Benedeké. Ha elkeveredsz Canterburyba, kérj útbaigazítást latinul, mint Szepsi Csombor Márton. Olvasod Erasmus sírkövét a baseli dómban, Pápai Páriz is olvassa mögötted. Ha ablakod a Szent Péter templom kupolájára néz, a szomszéd ablak Faludi Ferencé. Ha sétálsz a Pall Mall-on, vedd le mélyen a kalapodat, Széchenyi István jön szemben. Peregrinus, örök diáknak születtél s maradsz holtig. Kolozsvár,

23