Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5. szám - Kabdebó Tamás: „A mi Kazinczynk” (Az esszéista Cs. Szabó Lászlóról)

Enyed, Sárospatak a kegyhely, ahová hűséged lerakhatja a hűséges zarándok pálmát. Pályádnak csak úgy van értelme, ha sohasem feledkezel el a virágmintás mennyezetek festett kazettáiról, a faragott pelikánnal koronázott tulipános szószékről, a kicsi orgonáról. Protestáns voltodat ma már a magatartás szabja meg, egy fegyveres Európában, jobban, mint a hitvallás. Hát dialogizálj bátran - nem fog zavarba ejteni a világ többértelmű gazdagsága, sokféle ellentmondá- sa.

Az ellentmondások arra valók, hogy az ember inkorporálja, magába olvassza az olvaszthatókat, és egy életen át küzdjön a beolvaszthatatlanokkal. Az emigráns élet kettőssége, hogyha másként nem mehet, szellemileg az ember hazavágyik, ugyanakkor tisztában van azzal, hogy a hazatérés szellemi szabadságának korlátozását jelenti. Idézek: Jró akkor megy haza, ha kiadják műveit.” Cs. Szabó valóban akkor lépte át először a határt, amikor a nihil obstat, felsőbb helyekről elhangozván otthon, a Nagyvilág című folyóirattal kezdve publikálni hagyták, majd a folyóiratok és a kiadók műsorra tűzték műveinek kiadását. Volt egy pillanat, 1976-ban, amikor már erősen hívták, de még nem ment, és amikor már ment volna, oroszellenes kijelentései miatt a már-már megadott engedélyt visszavonták. Ekkoriban fölkerestem egyszer a Mews-ban, a sok Pi- ranesi-metszet között amolyan döntő jelentőségű beszélgetést követtünk el.

„Szidtad az oroszokat, ezért nem adtak ki otthon”, mondtam.

„Nem fogom be pörös számat”, idézte József Attilát. Összemeséltük azt, hogyan is volt abban a korban, amikor Claude Lorraine a békés tájképeket feste- gette, de minálunk minden jeles fő abban főtt, hogyan lehetne már kizavarni a törököt.

Cs. felhívta a figyelmet arra, hogy Bethlen Miklós, az erdélyi, meglátogatta Zrínyi Miklóst, a költőt és tanúja volt halálának. Hogyan volt, hogy Pázmány, az ellenreformáló érsek, a református erdélyiekkel szívélyesen is levelezett. Miként volt, hogy Bethlen Gábor, látszólag a szultán zsoldjában állt, azonban egy magyar Erdély felvirágoztatásán munkálkodott.

Végül így szólt Laci bácsi: „De akárhogy is van, Rákóczira emlékezzél leginkább, meg kell tenni minden telhetőt, akár itt, akár ott, akár hazamész, akár nem; mindent meg kell tenni: Memento libertatém! Ekkoriban írtam a MINDEN IDŐK című könyvemet, e két szó: MEMENTO LIBERTATÉM be is épült a könyv legvégébe.

Ez ott így visszhangzik, a forradalomról szóló könyv, regényem zárósoraiként:

Ne búsúlj kenyeres, ez sem tart örökké Százötven év alatt sem lettünk törökké.

Később ezt a Lenin-szobor talapzatára is rápingálták, de már így: NE BU- SÚLJILJICS, EZ SEM TART ÖRÖKKÉ...

Azt tehát, hogy egy ponton szájára vett Magyarországon a nép, végső soron Cs.-nek köszönhetem.

De vissza Montaigne-hez, ki közéleti pályáján egy bordeauxi-polgármestersé- gig vitte, s mivel életében a franciák földje a protestánsok és katolikusok háborújának színtere volt, őt éppenséggel a protestánsok fogták el, börtönözték be, majd engedték el.

24