Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5. szám - Kabdebó Tamás: „A mi Kazinczynk” (Az esszéista Cs. Szabó Lászlóról)

Az idősebbek emlékezni fognak felemelt karjának kinyújtott kezén a figyelmeztető nagyujjra, arra, hogyan, milyen szigorú iróniával csillogott ilyenkor szemüvege. Ezt Gyémánt László Csé-portréja pompásan elkapta. De ha lesz egykor egy Csé-szobor, Patakon? Kolozsvárott? azzal a felemelt nagyujjal ábrázolja őt majd, ereje teljében, amint vigyázó szemét a hallgatóságra veti.

A hetvenes éveinek küszöbére érve és testi bajai megszaporodván, Laci bácsi egyre kevesebbet utazott, már Londonon belül is, tehát egyre jobban rászorult saját könyvtárára. Rettentő pedáns ember volt, könyveit is igyekezett rendbe tartani, naponta kifényesítette a cipőjét, nemcsak a gondolatait. Ám talán éppen ezért, a rendtartás a könyvtárban, az utolsó nyolc évben, egyre kevésbé sikerült neki: ellepték a könyvek. Referenciaanyagának lényeges része használható maradt, de az újonnan megjelenő könyvek már dupla sort, meg torlaszt is képeztek polcain, tehát néha kétszer kérte meg ugyanazt a könyvet, mert az első példányt időlegesen elsuvasztotta.

Quod licet Jovi, non licet bovi, séd a bove maiorem, didicit minor — egyszóval ez velem is előfordult már. Az, hogy valaki jelentős magángyűjteménnyel rendelkezzék, éppen olyan előfeltétele volt a közép-európai írói habitusnak, mint a közönségigény, mely elvárta a tanártól, hogy a nyugati szellemi élet fortélyaira megtanítsa őt, mellyel a tanár elvárta önmagától, hogy tanítványa tanítson: egyik fegyvere volt az esszé. így van ez még ma is, Ferdinandy Mihálynál, Domokos Mátyásnál, Sipos Gyulánál. így volt Dénes Tibornál is. így Határnál.

Szokás a nagy magyar esszénemzedékről szólni, melynek törpébb utódjaiként itt vagyunk mi, idekint, odabent, egynehányan, de itt van körülöttünk a cseh Kundera, a lengyel Kolakowsky, a nemrég elhunyt jugoszláv Ivó Andric is. A magyar esszé egyik ismérve a század elsőtől a második harmadában, hogy legkiválóbb művelői elsősorban esszéisták, néhányan kizárólagosan azok. Magas- ugrani legjobban a magasugrók tudnak, bár Szöulban volt egy dekatlonos, ki a magasugrás döntőjében is vetélkedhetett volna. Azt az esszéformát, amit Cs. Szabó művelt és élete derekán túl végsőkig kicsiszolt már, a századfordulón Pé- terfy Jenő honosította meg minálunk. Ez a tragikus sorsú tanárember mondá: „Inkább lennék fenyőtoboz a Pinción, mint Budapesten középiskolai tanár.”

Nos, a még jelesebb utód, a mi Laci bácsink, vágyott ugyan a Pincióra, de többre, mint fenyőtoboznak lenni. Sőt, író is, tanár is akart maradni Budapesten, ám nem középiskolai fokon.

Amikor először hazalátogatott a nyolcvanas évek elején és megtartotta előadását a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, akkor ott valahogy így kezdte: ,Amint negyven évvel ezelőtt, utolsó előadásomon mondtam...” aztán jöttek a görögök, és ahogy ők a reneszánszra, Európára, végsősoron mireánk hatottak. Esszéiből az egyik legemlékezetesebb számomra a Gemisthos Pletho-ról szóló, melyet Londonban írt és az Új Látóhatár-ban jelentetett meg, a hetvenes években. Pletho ugyanis kapocsember volt Bizánc és Olaszország, a görögség és az itáliai reneszánsz között. Az ilyen kapocsegyéniségeknek a java mind menekültként, száműzöttként kezdi. Lesz ezért, válik ezért, Cs. Szabó szemében, (hisz őmaga is száműzött) a befeléfordulás és ugyanakkor a közvetítés szellemi elitjének a szimbóluma. Csé is száműzött, a sztálinizmus egyik vérengző fázisának számkivetettje. Hetvenéves születésnapjának környékén egy nyomtatásban lerövidített inteijú során faggattam arról, mi fűzi őt Európa városaihoz. A szép válaszból emlékezetes a kivétel: „Rómához szerelem.” Ennek egyik értelei