Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5. szám - Kabdebó Tamás: „A mi Kazinczynk” (Az esszéista Cs. Szabó Lászlóról)

me, hogy magába a városba is szerelmes volt Cs. Szabó, részben be-, részben be- nem-teljesült szerelemmel. Gyakran volt ott, de sohasem állandó rezidens. Olaszországi menekültként Firenze volt életének központja. Párizs egy korábbi generáció, Adyék Mekkája volt, illetve, nyomukban, a franciás műveltségűeké, mint Hevesi Bandi, József Attila, Gyergyai Albert, Karátson Bandi.

Cs. Szabónak Párizs jelentette a tavaszt, Róma a nyarat. Pletho Itáliához kapcsolta. Montaigne francia volt, de egyike a posztreneszánsz itáliai utazóknak, Boccaccio kedvelője, a latin klasszikusok rajongója. Cs. Szabó gyönyörűen, lassan, választékos kifejezéssel beszélt olaszul. Ritka szavait Yvonne Menchi- nelli nem győzte csodálni.

Csé novelláinak is táptalaja Olaszhon, gondoljunk az amerikai turista halálára, kit idegenvezetője ugyanannyi késszúrással terít le, mint Cézárt klasszikus gyilkosai. A mi Montaigne-ünk Rómában gyászolta felesége halálát és Rómából érkezett sebzett szívére gyógyír. A RÓMAI MUZSIKA Cs. Szabó könyve 1970- ből, az író legjobb esszékötete, s nemcsak a legjobb magyar Róma-könyv, de az egyik legszebb magyar könyvek egyike, e század második felében. Cs. Szabó írásművészete itt érkezik a csúcsára. Az antikvitás, a lüktető mai nagyváros, a szeretett élettárs elvesztése, a gyász finom fátyla olyan élményszőttesként jelenik meg tolla nyomán, hogy az érzelmi tájképet azóta sem feledhetjük. Úgy mondja el saját szívének titkait — mint Montaigne — úgy, ott és akkor, amikor szíve Róma közepén dobog. Ezt a könyvet, mely esszékötet, önvallomás, európai vándor testamentuma, hozzáférhetővé teszi az az „érzelmes hozzáállás”, az a választékos, de nem hermetikus magyar nyelv, mellyel a táborába képes vonni olyanokat is Cs. Szabó, akik előzőleg ódzkodtak úgynevezett elitizmusától. Laci bácsi nagyon is tudatában volt annak, hogy híre otthon már a háború előtt is nagyobb volt, mint tényleges olvasótábora.

Az esszéista ismérve a széles körű műveltség, a nyugati nyelvek tudása, a görög, római szerzők munkáinak ismerete, a világirodalom fogalmának készpénzre váltó képessége. Az átlagolvasó könnyebben idomul a Papillon-hoz, vagy James Bond kalandjaihoz, mint akár Shakespeare drámáihoz vagy Golding regényeihez, nem beszélve az olyan író esszéihez, mint Cs. Szabó, kinek a dráma-élmény és a könyvolvasó-élmény hozzátartozik lelki bútorzatához. Hogyan lehetne egy kastélyt, egy nagy esszéíró műveit szeretnünk, ha nem ismeijük a bútorokat, nem tudjuk, hogyan van a kastély berendezve?

Cs. Szabó életműve természetesen túlnő az esszén. Részben ifjúkori próbálkozása a regénnyel, részben öregkori kirándulása a vers és a rádiójátékok területére érzékeltetik, hogy más körülmények között életművének egyensúlya másként alakulhatott volna.

Van a rádiódrámák közt is olyan, mely szinte egyenrangú esszéivel, és a novellista Cs. Szabó pedig külön fejezetet érdemelne. Vajda Miklós élesszemű meglátása szerint, a kezdeti kalandozások után Csé akkor is esszét írt, amikor más műfajt választott; ilyetén novelláinak esszéelemei a legkitűnőbbek. Némi fenntartással, de elfogadom ezt az ítéletet, úgy, hogy egyben hangsúlyozom, ne a megszokott, az iskolás, sőt ne is a töréneti esszére gondoljunk, hanem arra, amikor az esszéíró saját lelkének tájain kalandozik és maga köré rajzolja az egész tájképet. Más nézőpontból: amikor belegondolja magát a képbe. Cs. Szabó hatalmas ismeretkörében előkelő helyet foglalt el a képzőművészet. Mikor kedvenc festőjéről faggattam — eddigre már megírta az angol festőkről szóló köny22