Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Gál Sándor: Kalandozások az időben
kérdezők. Az ezredvég arctalan Nagy Vezérkéi és Mégnagyobb Vezérecskéi nem kérdeznek, hanem nyilatkoznak; sőt, kinyilatkoznak és kinyilatkoztatnak, mondván: legyen sötétség — s lön! S mily jó ez: nem látunk, de minket sem vesz észre sem égi, sem földi hatalom. De azért ne hagyjuk el magunkat, feleim. Van itt még tartalék-kurázsi. Odapörkölünk kegyetlenül a háborgatoknak. Megtehetjük, hiszen szabad a pálya, nincs gát, se akadály... Hogy aztán újkori vereségeink: Nagy Bős és Nagy Mohi félelmetesen ragyognak a horizont alatt?! Mit nekünk egy-két időzített halálcsapda, zsarolásra alkalmas békeműV. Itt, Európa dübörgő szívében, annak is a legközepén, amely akár le is állhatna, ha nem vigyázná éberen a Meciar-gárdista pöffeteg-militarizáció — amott — azaz: pontosan itt, a déli végeken... Amiként látható, van ám errefelé történelmi tett és történetírás. Vagy történet és írás. Azazhogy csinos ki hamisítások. A vigyázatlan nemzetiségi halandó észre sem veszi. Aki pedig janicsárságra adta a fejét - vagy gyermekeiben utódait - még bólogatva igenei is a kettészántott történelem barázdái mentén. De még mennyire, hogy bólogat... Mindezt pedig — hiszik, vagy sem - a „határzónában” fogalmazgatom magamban és magamnak, vállamon a tizenkettes Bajkállal, (tehát nem egészen védtelenül), ami tudvalevő, hogy serétes lőfegyver, s a magasban húzó szalonkák begyen- lövésére alkalmatos szerszám — is! Szóval, ahogy itt álldogálok a határzóna peremén, úgy érzem magamat, mintha teljesen „kívül” lennék. Még azon is kívül, amit az előbb már elsoroltam; kívül a szürkeségen, kívül a látható s a láthatatlan emberi-szellemi romosodáson, halált rejtő „békeműveken”, s talán még saját valómon is kívül, ha ez egyáltalán lehetséges... Az egyik csereháti tavaszi erdő csendjében. A fehérkérgű nyírfák szomszédságában, a bükkök, a tölgyek, a juharok zizegésé- ben, a barkásodó nyárfák, füzek árnyékában, az érkező madarak idejében. Az évezredek óta változatlan ritmusú szépségben, amelynek hiányát abban a másik társadalomban, amelyben a napi keresztrefeszítettségeket éljük és viseljük, ez már rég nincs jelen. Amiként hiányzik a szó bartóki forrásíze, amiként hiányoznak az emberi ünnepek szépségei, a találkozások örömei és még ezernyi más is, amit vagy elveszítettünk, vagy elbutult állapotunkban tudatlanul elhagytunk a történelem kanyargós árkai mentén... De az is, amit erővel vettek el tőlünk hetven esztendők során. Különvalóságok Valamikor régen, lehet annak talán már húsz esztendeje is, a Csemadok egyik országos közgyűlésén olyasmiről beszéltem, hogy a mi nemzetiségi valóságunk — szlovákiai magyaroké — a nagy egészhez mérten mily parányi, szinte fel sem ismerhető pontocska, ámde a mi számunkra ez a kicsike pont jelenti a teljességet — történelmet, kultúrát, anyenyelvet - a létezés egyéb felsorolhatatlan atribútu- mát. Hogy - akkor így éreztem és tudtam — ezen a parányi mindenségen belül kell megteremtenünk a létezéshez szükséges alapföltételeket: politikában, kultúrában, közéletben egyaránt. Akkor - ma látni csak igazán — ez az óhaj vagy szándék, netán elhatározás amolyan délibábkergetés volt; elérhetetlen és megvalósíthatatlan. Nem mintha 30
