Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1. szám - Gál Sándor: Kalandozások az időben

ma megvalósítható lenne, de most nem is erről van szó. Hanem arról, hogy amíg a saját kicsi világunk teljességéről tűnődtem, megfeledkeztem arról, hogy a miénken kívül akár fél tucatnyi hasonló kicsi magyar valóság létezik itt Európa környékén, tőlünk alig pár órányi járóföldre, s hogy ezekről a miénkhez hasonló kicsi magyar valóságokról szinte semmit sem tudunk.

Nem tudunk, mert nem tudhatunk!

A határzárak, a hírzárak, a közlekedés és a közelítési lehetőségeket a megosztás és a feldarabolás nagymesterei szinte légmentesen lezárták. S nem most, de évtizedekkel ezelőtt. Az csupán látszat, hogy a jelenlegi „demokraták” között ezen a téren javult a helyzet. A könyv, az értékeket közvetítő lap, az „írott beszéd” ugyanolyan nehezen jön-érkezik — ha nem nehezebben -, mint a nyolcvanas években.

Mindezt pedig azért soroltam ide, mert friss tapasztalataim erősítenek meg ebben. Május első napjaiban Kolozsvárott voltam a Szabédi Emléknapokon, amelyet az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a kolozsvári Korunk Stúdió és az Anyanyelvi Konferencia közösen rendezett a Termés-ankét 50. évfordulója alkalmából.

Ha most, teszem azt, egy itthoni középiskolában feltenném azt a kérdést, hogy ki volt Szabédi László, s mi volt a Termés, kétlem, hogy hiteles választ kapnék kérdésemre. De ha ugyanezt megkockáztatom Kolozsvárott, mondjuk Fábry Zoltánnal és az Ut-tal, semmivel sem volna kedvezőbb a helyzet. Holott — amiként a mi kicsi valóságunk — az ottani is a teljességet látja s igényli magának. Ám ez a hetvenéves feldaraboltsági állapot, a magyarság „különvalóságai”, öntörvényűek- ké váltak, s az egymásról való tudás igénye egyre satnyult, s lett egyre csökötteb- bé. A befelénézés, csak a magunk gondját látó és megmutatni igyekvés kényszere! Amiből az következett, hogy még az azonos gondok is más- és más időben vetődtek föl, az együtt-mozdulás lehetőségét kizárva. Mert hisz az itteni — vagy az ottani — igyekezetről kölcsönösen nem tudtunk.

A Szabédi Emléknapok, az ötven évvel ezelőtti Termés-ankét jól példázzák ezt a nemzeti(ségi) zavart, az egymásról-nem-tudást. Holott annak idején a Termés szerkesztői — Szabédi László, Kiss Jenő, Jékely Zoltán, Bözödi György és Antal István — olyan levelet fogalmaztak meg, s küldtek el a magyar szellemi élet akkori jelesei számára, amely — még a nevezetes 1943-as szárszói találkozó előtt — a kor legfontosabb magyar gondjait vetette föl. Az Erdei Ferencnek, Féja Gézának, Illyés Gyulának, Karácsony Sándornak, Kós Károlynak, Kodolányi Jánosnak, László Gyulának, Márai Sándornak és másoknak elküldött levélben a többi között ez olvasható: „Aggodalommal látjuk, hogy szellemi életünket az elkülönülés és a fejetlenség veszedelme fenyegeti. Minden gondolat ellenséget keres magának, és minden gondolat egyeduralomra tör. Véleményünk szerint ez a jelenség nem maguknak a gondolatoknak a természetéből következik, hanem abból, hogy a rabul ejtett gondolatot szolgálóként akarja felhasználni elfogultság, érdek és szenvedély. Ennek egyik megnyilvánulását látjuk abban is, hogy egy-egy irányt mutató gondolat követői rendszerint nagyobb területet hasítanak ki a gondolat hatóteréül (gyakran szellemi életünk egész mezejét!), mint az, aki a gondolatot a magyar köztudatba dobta. Másrészt meg mintha azt tapasztalnók, hogy egy-egy irányító gondolat megteremtője vagy szószólója magára hagyja az általa képviselt eszmét, illetőleg eltér attól.”

Ha nem tudnám, hogy ezeket a kérdéseket-gondolatokat ötven évvel ezelőtt írták le, azt is hihetném, hogy ma fogalmazták meg azokat. Hiszen — tetszik, nem tetszik — szinte változtatás nélkül aktuálisak a mi, tágabban értelmezett „magyar-magyar” kapcsolatainkban is. Az „elkülönülés és fejetlenség”, az „elfogultai