Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5. szám - Kabdebó Tamás: „A mi Kazinczynk” (Az esszéista Cs. Szabó Lászlóról)

beteljesíti, könyve igaz képet fest majd, századunk egyik legjobb és meglehetősen speciális magyar írójáról, Cs. Szabó Lászlóról. Amit én itt elmondok tehát, az legyen legfeljebb segítség a színek megválasztásánál és keverésénél.

Már eddig is láthattuk, Cs. Szabó is akkora gőggel nézte a világot, ámbátor más szemmel, mint József Attila, mármint, hogy a „mindenséggel mérd magad”, illetve, ahogy ő mondja: „Vörösmartyval mérd magad”. Persze ez csak a mérce fokát jelzi, nem pedig a becsvágyat, nem a különösséget. Cs. Szabó világirodalmi példaképe Michel de Montaigne volt, vagy ahogy a századfordulón, Cs. születése évében, 1905-ben nevezték: Montaigne Mihály. Kettejük írói hasonlóságát, különbözőségét, egy hosszas írói párbeszéd, majd egy interjú során is faggattam, később pedig, mind Csé, mind jómagam írtunk summásan az esszéről, beleértve Montaigne-t, a kezdetet, az önmaga által elfoglalt állomást és azt a pontot is, melyet Csé a végpontnak hitt. Mielőtt azonban a kérdést részletesebben kifejteném, szólnom kell az esszé közép-európai és ezen belül magyar szerepéről. Általános értelemben az esszé, vagyis az írásbeli produktum, egyidős az értekező prózaírás elterjedésével. Tehát írtak a görögök, a rómaiak is esszét, miközben beszédeket akartak szerkeszteni, vagy tekercskönyveikhez bevezetőt, vagy egyes történelmi összefüggést bogoztak, vagy filozófiai és természettudományos ismereteiket csillogtatták. Az esszé mégis Montaigne-től származik, mint műfaj, mert ő tudatosan mást akart, mint elődei, mert olyan csapást akart vágni, mely stílusának, személyiségének megfelelt. Erezte, hogy körülötte a világ, a polgárosodó Franciaország egy rétege beért az üzenet, a csevegve tanítás, az „írás maga az ember” befogadására. Magának írt, de olvasóközönséget vélt maga körül. O mondta: „Az esszék könyve egy a szerzővel magával, s mint ilyen, az életének része.”

Ez a szemlélet, ez az azonosulás volt az, ami mindenek felett serkentette Cs. Szabót, emiatt lett Montaigne a példaképe. Na mármost, az esszé mint műfaj egyre nagyobb gyűrűket vert. A tetőzés, európai és amerikai értelemben a tizenkilencedik században következett be. Bár a mestert nem szárnyalta túl senki, az élvonalban nemzeti és nyelv-váltást észlelhettünk, a francia esszét fölülmúlta az angol. Innen van, hogy Cs. Szabó esszéírói készségének, mesterségbeli fortélyainak, sőt horizontálisan pásztázó tekintetének közvetlen elődei az angolok, Paget, Macaulay, Hazlitt, Lamb. Mintegy ellenzék-ellentétképpen hatott rá Shelley, Byron és Wordsworth, sőt de Quincey is. Természetesen tanult a további franciáktól, Montesquieu-től, Gaetan Picontól is; az angol sorral csak a súlypontot akartam jelezni.

A magyar esszé diadalútja akkor kezdődött, amikor a nyugat-európai esszé műfajilag újat már alig hozott, vagyis a múlt század végén, e század elején. Természetesen korunkban is megmaradt az esszé egy-egy kivételes nagyság, egy Thomas Mann, egy Borges kifejezési eszközének. Mann írói mondanivalójának, Benedetto Croce filozófiája kifejezésének eszközeként használta az esszét. Magyar, lengyel, cseh tájékon, az esszéistáknak többé kevésbé el kellett különíteni magát a rokonszakmák művelőitől, az irodalomtörténészektől és a kritikusoktól. Ez sikerülhetett, mert az esszé virágzásával egyidőben ért meg az a középeurópai közönségigény, mely esszét akart, esszéistát akart; a közönség, „mely mulatva akart tanulni.” (A mulatás szót Vörösmarty szóhasználata szerint vegyük itt.) A közönség meg akart ismerkedni a világirodalom javával, kalauzt keresett, jószeműt, jóindulatút, vájtfülűt. ítész kellett, esztéta és író egyben,

19