Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5. szám - Németh István: Hét szózat
Egy nép, amely elveszti kollektív öntudatát, valamint azt a fajta reflexeit és érzékenységét, hogy csakis anyanyelvének és kultúrájának megőrzéséiben s állandó ápolásában és gyarapításában maradhat fenn más népek együttesében eredeti mivoltában, tehát annak, ami; ha tehát ezt az öntudatát elveszti, az önnön dolgai, sorsa iránti érdeklődést és érdekeltségét, egy öntudatlan, tehát nem egy tudatosan vállalt átalakulás, átlényegülés küszöbére lépett. A szóban forgó estén, ne ijedjen meg senki, nem azért emelkedett szólásra az a tisztes öregember, nem efféle sérelmek, kollektív sérelmek fölpanaszolására. Csupán azt pendítette meg, szívet szaggató körülményességgel — az anyanyelvét közügyekben nem forgató ember kétségbeejtő, kétségbeesett dadogása volt ez (hányszor fültanúi lehetünk hasonlónak például az Újvidéki Televízió műsoraiban!) -, hogy róluk, idősekről, ha nyugdíjba vonulnak, mindenki megfeledkezik: a volt munkaszervezetük, a sajtó, a rádió, mindenki. Miért nem lehetne, mondjuk a Magyar Szóban egy oldalt nyitni a nyugdíjasok részére? Gondoltam, a százkilencven jelentkező közül föláll majd valaki, s elmondja: nyitott kapukat dönget, mert a Magyar Szónak régóta van ilyen rovata, de lehet, hogy a rádiónak is van. Szólásra azonban senki sem emelkedett. A jelenlevők közül senki, éppen senki se tudta volna, hogy létezik egy ilyen rovat? Hogy ha valaki tudta is, restellt, rest volt szólni? Vagy az eligazító szót mindenki tőlem várta? Mind a három dolog lehetséges. Jómagam szándékosan vártam a válaszadással. Hogy minél jobban beigya a fülem, az agyam, a szívem ennek a különben is jól ismert fájdalmas közönynek a csöndjét. Hűség Meglehetősen elkoptatott szó. És divatjamúlt. Nem való modern szövegbe. Kiürült szó. Múltszázadi kifejezés. Ósdi. Egy magát valamire tartó, azaz igényes olvasó kiejti a kezéből a szöveget, ha erre a szóra bukkan. Elönti a hideg veríték. Fölháborodik. Létezik még író a huszadik század utolsó évtizedében, aki papírra meri vetni? Allergiát, viszketegséget okoz. Hűség? Kihez, mihez? A hitveshez? Magyar költő azt a kifejezést a század derekán írta le utoljára. Ma minimum hascsikarást idéz elő az olvasóban. Mi az, hogy hitves? Csak egy lépés választja el a nejtől. Legföljebb már csak falusi sírkövekre merészkednek bevésni: „Itt nyugszik Balog Antal mezőőr és NEJE Vígh Anna.” Ki merészeli állítani magáról, hogy hitvese van? Már a feleség is gyanússá kezd válni. Mi az, hogy feleség? Miben fele-ség a féijjel? És a félj szavunk is röhejessé vált. Miért? Mert megcsúfoltatott. Maradjunk azonban a címbe foglalt szavunknál. Hűség, de mihez? Egy ajándékba kapott, valamikor olyannyira kedves tárgyhoz? Rég elhűtlenedtünk az ajándékozótól, a kedves tárgy elvesztette minden jelentőségét. Hűség a szülőfaluhoz kötődő régi emlékekhez? Nincs már kivel fölidézni ezeket a közös emlékeket. Hűség a szülőföldhöz? Hol kezdődik és hol ér véget ennek a szülőföldnek a határa? Van-e még egyáltalán határa? S miben nyilvánul meg ez a hűség? Hogy emlegetésére bepárásodik a szemüvegünk? Ez nem a hűség jele, csupán az ellágyulásé. Hűség egy választott eszméhez? Miféle hűségről beszélhetünk ott, ahol ezt az eszmét nem is annyira meggyőződésből, önszántunkból választottuk, hanem 10
