Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5. szám - Németh István: Hét szózat

haszonlesésből, kényelemszeretetből, divatból vagy mert nyilvánosan szégyelltük vállalni azt az eszmét, amelyhez, elárulásáig, csakugyan hűségesek voltunk?

Persze a gondolkodó ember ne a hűségével hozakodjon elő, hanem cselekedeteinek s gondolatainak állandó, lankadatlan felülbírálatának a kényszere lebegjen előtte. Ehhez a magatartáshoz próbáljon hűséges lenni.

Mégiscsak hűséges?

így is, még ezen a helyen is megkeseredik az ember szájában az elárult szó.

Árulás? A huszadik század emberének egyik, ha nem a legfontosabb kulcsszava! A hűtlenséget már-már senki se kéri tőlünk számon, a megcsalt hitves is kész a megbocsátásra, az árulás azonban még főbenjáró bűnnek számít. A hűtlenkedés játék, kacérkodás a bűnnel, az árulás befejezett tett. Az árulással az ember az önmagába vetett hitét visszaszerezhetetlenül elveszti. A hűtlenkedés néhány napos rosszullét, hányinger, akár egy görbe éjszaka utóhatása; az árulásból halálunkig nincs felgyógyulás.

Az ember lassan válik árulóvá: feladja a hűségét, elkótyavetyéli a hitét. Ki- söpri magából az ósdi, ronggyá koptatott szavakat, olyanokat, mint a hűség, a hit, igen, mint a hit és a szeretet, olyanokat, mint a szülőföld, mint a barát és barátság, olyanokat, mint a hitves, mint a menny és a föld, olyanokat, mint a búzavirág, a katicabogár, s olyat, mint az Isten. Az ember csakugyan lassan válik árulóvá, észrevétlenül, araszolva, mégis elszántan haladva sötét végzete felé.

11