Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5. szám - Németh István: Hét szózat
Németh István Hét szózat A különc A wJm indig csodálkoztam azokon az embereken, akik tanult foglalkozásukat föladva, elhagyva olyan pályákra léptek, amely pillanatnyilag jobb egzisztenciát biztosított ugyan számukra, de ennek a „hivatásváltásnak” rendszerint előre nem látható, kiszámíthatatlan ára volt. Kitűnő lakatosok elhitették önmagukkal, hogy szakmát és munkahelyet váltva többre képesek, mérnökök, hogy a közéleti tevékenység kreatívabb, mint a hídépítés, agronómusok, akik hagyták magukat meggyőzni, hogy sikeresebben elirányítanak egy görgőscsapágygyá- rat, mint egy gazdaságot. Ebben a dologban én mindig Sándor bátyám pártján voltam, aki kisparasztként élte le java életét, amikor pedig már nehezére esett a szántás-vetés, önként vállalta a söprűkötést. Tudom, a Sándor bácsik között is akadt olyan ember, nem is egy, aki, mihelyt alkalom nyílt rá, levetette a bocs- kort, mert elhitették vele, vagy ő maga is elhitte önmagáról, hogy a közügyek intézése inkább a kezére áll, mint az ásó vagy a kapa. Annál jobban tudom ezt, mert elég közelről láttam: egy rövid ideig apám is elhitte, hogy jobban ért az emberekhez, a „politikához”, mint a méhekhez. Illetve elhitte: most, az adott pillanatban előbbre való a közügy, mint a méhek társadalma. (Persze, eszem ágában sincs tagadni: vannak történelmi sorsfordulók, amelyek minden embert próba elé állítanak, amikor minden önös érdeknek háttérbe kell szorulnia. Most hétköznapokról beszélek, hétköznapi helyzetekről és emberekről.) Sándor bátyám, túl a nyolcvanon, söprűkötéssel foglalatoskodik, különösen így télidőben. A piacra termel, vagyis eladásra köti a söprűket. De piacra nem jár és nem is járt. Kiállítani a piacra a portékával s úgy kínálni azt, ő valahogy rangján alulinak tartja. Nem azért, mert túlságosan fönn van a rangjával. Inkább elvei vannak. Nem sok, de azt a néhányat betartja. „Nem cigánykodok én ott a söprűimmel!” Ez nem jelenti azt, hogy az árusokat, a kofákat „cigányko- dóknak” tartja, de ő maga a kofaságot nem vállalja. Mégis a fél falut ő látja el söprűvel. Köt kóréból, cirokból, vesszőből is. Nincs közvetítője, akik söprűt akarnak köttetni, elmennek hozzá, megrendelik, vagy ő maga veszi föl a megrendelést jártában-keltében. Mert amint elkészül két-há- rom söprűvel, a hóna alá csapja őket, s viszi a megrendelőnek. Vagyis a portékáját egyenesen házhoz szállítja. Ez ugyan óriási időveszteséggel és fáradsággal jár, ha közgazdászlogikával gondolkozunk. Mert Sándor bácsi - midőn két söprűvel a hóna alatt a falu egyik széléről elballag a másik szélére -, jó időben az utat kerékpáron teszi meg - aközben odahaza megköthetne még egy söprűt, tehát kevesebb fáradsággal többet kereshetne. Csakhogy Sándor bácsinak igen kedvére valók ezek a nagy séták vagy - jó időben - kerékpározások: útközben emberekkel találkozik, elbeszélget velük, befordul valamelyik kocsmába egy 3
