Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Gál Sándor: Kalandozások az időben
Amit mostanság a leggyakrabban hallok, az egy-két szó, egy-két kérdés: a minek? vagy: a miért? De nem: a miként? és a hogyan? Lehetséges hogy kiveszett már belőlünk a készség, a belső erő arra, hogy a változások sokszoros újrakezdését valami módon feloldjuk? Hogy az újra és újra ránkszakadó terheket viselve képesek legyünk a megújulásra?! Időnként úgy látom, érzem és tapasztalom, mintha már nem is akarnánk a megújulást. Mintha nagyon elfáradtunk volna az elmúlt hetven esztendő során... Talán ezért és ettől vannak a gyakori lélegzetkihagyások is; a váratlanul érkező szédülések, a semmi felé sodródás... Meg kéne állítani ezt a forgatagot, ezt a megnevezhetetlen kinti és benti zűrzavart, meg kellne állítani, hogy láthatóvá váljanak az égtájak, hogy újra tájékozódni tudjunk, s hogy megnézhessük, hol vagyunk, s miként vagyunk... Hogy vagyunk-e még... A kaland és a sereg Napok óta újra és újra visszatérő képek, képsorok merülnek föl az emlékezet titokzatos mélységeiből - akaratom ellenére. Itt vannak előttem - nem tudom miért, s még csak azt sem, hogy mit kezdjek velük. Például megyek az utcán, s egyszer csak megindulnak, akár a felhők magasából alászálló hópelyhek... Szeretném elhessenteni magamtól a kéretlenül előmerészkedő emlékeket-élményeket, de hiába az igyekezet, erősebbek, makacsabbak nálam. Meglehet, azért, mert megpróbáltam őket jó mélyre eltemetni, oly mélységes mélyre, hogy soha ne kerülhessenek napvilágra. De úgy tűnik, amit az ember egyszer megélt, azt nem lehet kitörölni - szándékkal, akarattal — onnan, ahová az idő láthatatlan lézersugara beperzselte. Ha pedig ez így van, akkor elébük felesleges mesterséges gátakat emelni, jobb, ha kimondjuk. Mert az is lehet, hogy a kimondás által madárrá változnak, huss, elröppennek egy mesebeli térbe, amelyben feloldódnak vagy megbékélnek. Kétféle - azt is mondhatnám: párhuzamos - élménysor kísérget. Az első a gyerekként megélt háború, amelyet ott és akkor egy nagy kalandnak éltem meg, a másik pedig a seregben töltött kemény huszonhét hónap. Az 1944—45-ös évek fordulóján ért hozzánk — a Dunához — a második világháború, s ott is maradt vagy hat hétre. A front „megmerevedett” a haditerminológia szerint. Ám ez a „merevség” csak annyit jelentett, hogy a szomszéd faluban a németek, nálunk pedig az oroszok álltak. Azazhogy nem álltak, mert mindig minden mozgásban volt. Dunamocsról a németek lőtték Búcsot, s tőlünk pedig az oroszok a mocsiakat - németestül. Mégpedig módszeresen, nagy mesterségbeli tudást és gyakorlatot mutatván az emberölés korabeli technológiájának teljes felhasználásában. Működtek a harckocsik, a könnyű- és nehézágyúk; a frontvonalhoz közelebb a gyalogsági aknavetők; időnként a rakétavetők, a híres „katyusák”, s hát a repülőgépek is hullatták mindkét oldalon a „karácsonyi áldást”, mivelhogy karácsony havában voltunk. Az egésznek a következménye, hogy pusztult minden élő s élettelen. Szétlőtt házak, csonka fák, felrobbant harckocsik és teherautók, lótetemek között jártunk; és halottak között is. Mert az ember is halandó - ahogy tapasztalhattam úgy hét-nyolcéves koromban. S mindkét oldalon. Mert az „ellenség” már akkor is kettős tartalmú volt: a másik oldalon van, tehát el kell pusztítani. Mondjuk azért, hogy ő ne tudjon elpusztítani minket; vagy teszem azt, azért, hogy a győzelem a miénk legyen. Persze akkor eszembe se jutott ilyesmire gondolni. Számomra az az 26
