Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Gál Sándor: Kalandozások az időben
idő a „nagy kaland” ideje volt. A kiégett harckocsik, a szanaszét heverő fegyverek nem rettentettek, sőt vonzottak. Össze is gyűjtöttem belőlük fél szekérrevalót. A kilőtt járművek körül félig elszenesedett halottak pedig csak kezdetben riasztottak. Hozzászoktunk a halálhoz, a halál hétköznapjaihoz, s így a halottak többé nem riasztottak. Feküdtek furán összerándult tagokkal a nagy hidegek idején csontkeményre fagyottan, s a szélhordta hó kicsi hegyeket épített köréjük. Aztán mindez egyszer csak elmúlt, tegnappá lett, történelemmé. Az a nemzedék, amely ezt a kalandot megélte - és túlélte — velem együtt felnőtt, s úgy az ötvenes évek végén mi is katonák lettünk. Engem — ilyen a szerencsém — a Sumava hegyei közé vittek, hogy kívül s belül uniformisba szorítsanak. De én nem szerettem már akkor az uniformist semmilyen vonatkozásban. Katona se szerettem lenni. S a Sumava mocsarait se szerettem. Ha a háború — az igazi — kalandot és valamiféle kifejezhetetlen szabadságérzetet adott, ezt a valódi katonáskodást egyenesen rabságnak éreztem. Mint ahogy az is volt. Ami időnként ezt a rabságérzetet feloldotta, az akkor történt meg, ha kint voltunk a terepen, lőgyakorlatok idején. A fegyverekhez valami keveset értettem már akkor is, hiszen apámmal apró kölyök korom óta rendszeresen vadásztam, s nem is eredménytelenül. így hát az álló és a mozgó célpontokat viszonylagos biztonsággal lőttem cafatokra a T-34-es fedélzeti fegyvereivel. Dicsért is érte zászlóalj parancsnokom: így kell az ellenséget megsemmisíteni. Ahogy ott álltam az egység előtt, s hallgattam az őrnagyot, az döbbent belém, hogy ez az ember engem ölni tanít. Az a mestersége, ezért kapja a havi fizetését. S mennél eredményesebben tanítja a legénységet az ölés tudományára, annál gyorsabban emelkedik a ranglétrán. Vagyis az én sikerem őt emeli. Csakhogy — makacsodott az értelem — azok az emberi alakok, teherkocsik és harckocsi-makettek, amelyeket meg kell semmisíteni, ugyanúgy a „másik oldal”, ahogy azt alig másfél évtizeddel korábban láttam és megéltem. A közönséges háború közönséges és ismeretlen halottainak a közelében. A lövészetbeni jártasságom nyomán, ért dicséret egyszeriben megkeseredett e felismerés nyomán, a keserűség pedig egy makacs „nem”-mé keményedett bennem. Emberre soha többé! Még ha papírfigura, akkor se! És így is cselekedtem. A fedélzeti fegyverek hol korán, hol később szólaltak meg. Lőttem fölé, alá, mögé, időnként a felhők irányába, csak nem az „ellenségbe”. Számomra többé ellenség nem létezett, mert akit nem ismerek, ott a túloldalon, ellenségem se lehet. S bekövetkezett, hogy az elsőből utolsó lett; pontosabban: lettem. Makacsságomnak persze ára volt: huszonhét hónapos szolgálatom alatt háromszor kaptam szabadságot... S ebben a huszonhét hónapban benne volt a Karib-tengeri válság, s a berlini fal felépítése is. Van, ami azóta „megoldódott”, s van, amit leomlasztott az idő, de Európa békéje ma is pengeélen táncol. Élnek kicsi gyermekek, akik naponta látják a halált, s vannak, akik felnőtteket tanítanak ölni. Mi változott hát az elmúlt ötven év „békéjében”?! A „kaland” és a „sereg” ikertükrében nem karácsonyi csillagszórók szikrái röpködnek ma sem... Történészi patyomkinizmus Szlovákiában mostanában különös dolgok történnek. Nem, nem velünk, magyarokkal, hiszen velünk ugyan mi is történhetne még, amin meglepődnénk vagy elcsodálkoznánk?! A szlovákiai szlovákokkal történnek meg különleges dolgok. Ha az ember nem látná, nem hallaná, nem olvasná ezt az egész kificamított, eltakart, agyonhamisított történelmi bűvészkedést, ami itt folyik — folyt korábban is, csak nem ily 27
