Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - Hatvanöt éve született Zám Tibor - Dobozi Eszter: Tíz körömmel, (szociográfia, I. rész)
lás ösztönének célpontjaként: a föld. A vallomások arról beszélnek, az izsáki embernek a tudatában ma is mágikus ereje van a földnek. A termőföld itt misztérium és csoda. Azok szemében, akik valamiként megőrizték vele a kapcsolatukat. Akik máig művelői. A közvetlenül belőle élők. Parasztősök iparossá vált leszármazottja kezdte így hosszú monológját, mikor eléje tettem a mikrofont: „Az én nézetem szerint a föld terméséből indult ki minden. Az élet is.” Ugyanez az alázat szólal meg a nagymama korú asszonynak hangján. Az apósáról beszél. Hogy mintaszerűen gazdálkodott a pár holdas birtokán. Ha olykor szegényesen éltek is az öt gyerekkel, földszeretetük megmaradt. És idézi szavajárását: „A földnek sose szabad hátat fordítani, mert az nem oka semminek. Az emberek az okai minden rossznak, nem a föld.” A régen elhunyt nagypapa e néhány mondata egész generációjának szellemi hagyatéka. Benne a feltétlen odaadás talán utolsó hullámvetése annak a földa- nya-kultusznak, amely a természeti népeknek mindig is sajátja. A történelem előtti korok istennője, Gaia elevenedik itt meg még utoljára, ahogyan beszélgető partnereim a földről szólanak. Mert a földről esik szó legelőször is minden egyes találkozás alkalmából. Hogy mi lesz? Mi várható? Visszaszerezhető-e annak legalább a töredéke, amit elveszítettek egykor. 1989-1990 óta csak egyetlen reményük körül forgolódik mindegyikük, hogy vége szakad meghurcoltatásuk, megnyomoríttatásuk negyvenéves történetének. Mert ekként élték ezeknek az esztendőknek napjait — férfikoruk elejétől hanyatlásukig. A várakozások beteljesülése azonban nemcsak felszabadító, életerőt serkentő élmény lehet. Nyugtalaníthat. Fel is kavarhat. Ha már a teljes lemondáson túl és hirtelen szakad az emberre, akár tragédiákat is előidézhet. „Csak annyit mondok, hogy olyan rossz érzés volt 92-ben, mikor ezekről a földekről volt szó. Nekünk is volna kárpótlási jegyünk. Már 92-ben kilázítottak, hogy a földből lesz valami. És csak várunk, és csak hitegetnek” — így az egyikük. „Ne tessék haragudni, hogy így hebegek meg dadogok — így a másikuk. — De sajnos agyérgörcsöm volt. Mikor kezdett a régi rendszer felbomlani, akkor annyira beleéltem magam... Annyira figyeltem. Annyira vártam... Nagyon vártam.” Harmadi- kuk az idő tájt bénult le, hogy ráébredhetett, hiába járja a földjeiért a hivatalokat. Sírva mondja: „Sokszor van az embernek a gondolatában, hogy milyen tervei voltak. S nem lehetett megvalósítani. Most meg már késő. Mikor a hetvenhármat az ember betölti, akkor vége az egész életnek. Ha addig nem dolgozta ki magát valaki, akkor azután már nem bírja.” Akik mindig vesztenek Velük és a hozzájuk hasonló hatvan-hetven-nyolcvan körüli férfiakkal a Gazdakörben találkoztam. A rendszerváltás elején sok-sok kilincseléssel, utánajárással szerezték vissza a régi Gazdakörnek a helyiségét. Két évig harcoltak érte. „Nem is tudtunk úgy találkozni a polgármester úrral, hogy erről ne beszéljünk” — szól a tanító úr. „Mindig is a Gazdakör működött itt. Azért törekedtünk mi, hogy a parasztembernek ne az utcán kölljön megbeszélni a napi problémákat. Beülhet ide. Elbeszélgethet, szót válthat a gazdatársaival. Szeretnénk, ha összejönnének az emberek, és próbálnánk kicsit boldogabban élni. Úgy, mint valamikor régen.” Mutatja a berendezést. Az asztalok, székek újak. Kecelről hozatták őket. Négy-öt embernek a saját pénzéből. A falon nincs egyéb, mint egy falióra. Régi, nemes darab. Ez az egyetlen tárgy, ami a hajdani gazdakör tulajdonából megmaradt. — Tudjuk, hogy annak idején ki vitte el ezt is —- szólal meg valaki. 61
