Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 4. szám - Hatvanöt éve született Zám Tibor - Dobozi Eszter: Tíz körömmel, (szociográfia, I. rész)

rafináltéin kimódolt fajtájához, mikor ceruzát dugtak föl az ellenkezőnek az orrába, mialatt hátulról a tarkójánál fogva feszítették előre a fejét, bevett szokásuk volt, hogy a tiltakozónak, akár csendes ellenállónak a lábára álltak teljes erővel, vagy a lába ujját taposták. De — mint megtudom — így bántalmazták a kihallgatáson azt a férfit is, aki az izsáki kulákper egyik még élő áldozata.

E megkínlódott történeteknek az ismeretében, ha felötlenek bennünk a József Attila-i verssorok (’’kissé odább/ a sarkon reszket egy zörgő kabát,/ egy ember, üldögél,/összehúzódik, mint a föld, hiába, rálép a lábára a tél...”), csoda-e, ha némileg átértelmeződnek, s ha a szokottnál is nagyobb mélységekből hallatszik föl a méltánytalan emberi sors gyötrelme. De a felismerés katarzisával egyenértékű az is, ahogyan ráeszmélhetünk, mennyire egyek a legkülönfélébb természetű megaláztatások, testi-lelki megpróbáltatások. Mennyire közös emberi tapasztalatunk a szenvedés: ezekben a trópusokban ugyanaz a szemlélet, ugyanaz a nyelvi gondolkodásmód érhető tetten, akár a költői teremtő képzelet, akár a mindennapi emberi beszéd alkotásai.

147 esztendő telt el azóta, hogy Arany megírta a Toldit. A „Hé, paraszt” kiáltásra — ki ne emlékeznék rá? — „Toldinak a szó szívébe nyilallik.” A paraszt nemhogy veszített volna pej orativitásából a majd százötven év alatt, de mintha még erősödött volna megbélyegző volta. Születhetett itt népi irodalom, emelkedhetett a nemzeti, sőt az egyetemes emberi értékek rangjára legjobb művészeink, alkotóink által ennek a társadalomnak a kultúrája, a paraszt fülsértő jellege megszólításként, jelzőként, annak, aki kapta, cseppet sem változott. Annyira nem, hogy ma jószerével nem egyéb, mint a butaság, az alpáriság, a bumfordiság, faragatlanság szinonimája — valahányszor a nyelvére veszi a használója. De meg is csappant az elmúlt fél század folyamán azoknak a száma, akikre mint a foglalkozásnak, életformának a jelölője vonatkozhatnék. Tanulmányok hosszú sora feldolgozta már, de aki járatos vidéken, aki bele-belelát az ott élők sorsába, maga is tapasztalhatja, lefoszlott róluk mindaz, amit valaha paraszti hagyományként őriztek. A falvakat, tanyákat a szó eredeti értelmében nem is parasztok lakják, hanem mezőgazdaságból élő lakosok. Ezért is volt meghökkentő hallani Izsákon a kisgazdák helyi szervezetének elnökétől, mikor — körbemutatván az asztalnál ülőkre — így nevezte őket: paraszttársaim. Aki így beszél, a sorsközösséget tartja mindenekfölött valónak. A szokatlan összetétel azonban nemcsak az együvé tartozás vállalásáról árulkodik, hanem arról is, hogy aki így szólítja meg a vele egyívásúakat, annak a szemében parasztnak lenni egyáltalán nem lehet szégyenletes. Hanem: méltóság. S még akkor is, ha tudja (és tudja, mert maga fogalmazott így): a gazdaszellem őri- zőinek „utolsó mohikánjai” ők.

Meglepő az énazonosságnak ezzel a sértetlenségével találkozni. Különösen pedig annak összefüggésében, ami e társadalmi rétegnek sorsául osztatott az utóbbi négy évtizedben. Csak hihetetlenül nagy akarat tarthat meg valakit annak, aminek született. Miközben a közelmúlt politikája éppen arra szerződött, hogy ezt a belső erőt, az önazonosságból származót kiszippantsa az emberekből. És épp azokból, akik olyan nagyon benne kapaszkodtak a múltban, a tradíciókban. Akik sok más társadalmi típusnál elmozdíthatatlanabbul lecövekelték magukat a helyhez. Az egyetlennek vélt helyhez.

A falusi történelem — úgy tetszik — hiába szorította ki a földjéből élőt a mező- gazdaságból, hiába vitte a kényszerűség a városi létnek legtöbb esetben csak a pereméig, valami mégis megmaradt a hajdani állapotok iránti sóvárgásból. Avagy véletlen-e, hogy nem alakult falubeliekkel, onnan elszármazottakkal úgy beszélgetés, hogy ne lett volna benne visszatérő motívum a következő néhány kifejezés: ragaszkodom, saját, tulajdon, az enyém, ősök, ősi birtok. És mindenekelőtt a birtok60