Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 4. szám - Hatvanöt éve született Zám Tibor - Dobozi Eszter: Tíz körömmel, (szociográfia, I. rész)

sem, minthogy az nem más, mint a Mózes III. könyvének 19. részéből való 33-34. vers. „Hogyha jövevény tartózkodik nálad, a ti földeteken, ne nyomorgassátok őt. Olyan legyen néktek a jövevény, a ki nálatok tartózkodik, mintha közületek való bennszülött volna, és szeressed azt, mint magadat, mert jövevények voltatok Egyiptom földén.” Akinek van füle a hallásra, nem maradhat érintetlen a prédikáció üzenetétől. És nemcsak azért, mert hiteles ember szájából hallszik a szó, hanem azért is, mert az idegenek és bennszülöttek viszonyáról elmélkedni felkavaró érzések nélkül nem lehetséges az izsáki embernek.

A tájék ősidők óta az éppen soros idegenek felvonulási terepe, olykor pedig a letelepülni szándékozóké. Kun László királyunk oklevelében, melyben a kereszténnyé vált kunoknak kiváltságokat adományoz, 1279-ben Izsák is megemlíttetik. A településen két kunkapitánynak is volt háza. 1890 és 1905 között, mikor a homoki szőlőket telepítették, ugyancsak szép számmal érkeznek új lakosok a szomszéd vármegyékből az olcsón megvásárolható parcellák hírére. Ok is, mint a helybeliek szőlő- és gyümölcstermesztéssel kezdenek foglalkozni.

A török időkben azonban — s azóta hányszor szolgáltatott rá okot a történelmünk — az itteniek tudatában a jövevény a mózesi értelemtől merőben eltérő jelentést kap. Aki más vidékről jön, idegen és ismeretlen, gyakorta a hódító, megnyomorító hatalommal azonosítható. Annak követeként, végrehajtójaként, zsoldosaként jelenik meg a helybeliek előtt. Tőle pedig rejtőzködni, bújni kell, és menekülni. Legalább a szomszédos városig, Kecskemétig, hogy aztán ott a menekülő se lehessen több, mint jövevény. Bevándorló.

Magam is érzékelem, hogy beszélgetőpartnereim szóhasználatában ma is mást jelent izsákinak lenni, mint izsáki lakosnak. A majd féléves anyaggyűjtés, tapasztalatszerzés azonban megérteti velem, miért is válik ketté az ő tudatukban, ami kívülről, a város homogenizáló miliőjéből szemlélve könnyedén összemosható. De miként is állhat elő ez a furfangos észjárás, ami szerint nem minden izsáki izsáki lakos, és ugyanakkor nem minden izsáki lakos izsáki? A mai középkorúakig szinte mindenki számon tartja, milyen hosszú ideig nem akadt például a községben vezető — a beszámolók szerint tsz-elnök is elvétve —, aki az idevalók leszármazottja lett volna.

Az pedig, hogy ki hová való, letagadhatatlanul kitetszik a nyelvhasználatnak olyan helyi jellegzetességeiből, amelyek kellő következetességgel csak a bennszülöttek szófűzésében és kiejtésében fordulnak elő. Aki kívülről érkezett, nemigen érzékeli példának okáért, a köznyelvi e-t hol helyettesítheti azzal a bizonyos ö-vel, amely oly színessé és hangzásában változatossá teszi a Nagykőröstől Szeged tájékáig húzódó térség nyelvjárását. Némely szavak ö-s változatai olykor még a tanultabb, várost járt, esetleg onnan visszatérő izsákiaknak a közléseiben is felbukkannak, míg másokéban véletlenül sem. A falu lakói közötti nyelvi megosztottság azonban nem ebben, nem az ö-ző beszéd ismeretében — nem ismeretében rejlik. Sokkal inkább a beszélő társadalmi státuszában. Mintha nem is ugyanazon a nyelven szólalna meg az egyik oldal és a másik. Mintha nem is ugyanaz a szellem, nem ugyanaz a nyelvi gondolkodás uralná a nyelvi struktúrákat egyik részről s a másikról. Mintha másfajta lélek, másfajta észjárás teremtené a kliséket, közhasználatú szókapcsolatokat itt és amott. Mintha nyelvtani rendszer is annyiféle volna, ahányféle társadalmi hely- és helyzetérzékelés, ahányféle önértékelési kísérlet, ahányféle énkép.

Véletlen-e, hogy a közlésnek azok az elszemélytelenítő változatai, amelyeket oly jól ismerünk nyelvészeinknek a mai magyar nyelv torzulásait ostorozó, a hivatalosság zsargonját bíráló elemzéseiből, mindig ugyanazokban a monológtípusokban fordulnak elő? Véletlen-e, hogy viszont azok a háziasszonyok, jogaikért perlekedő

58