Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 4. szám - Alföldy Jenő: A késleltetett rím (Bevezető Tóth Bálint és Marsall László költői estjén)

*

Tóth Bálint vállalja a retorika egy nemét. Formailag ez veretes, komoly hanghordozást és poétikai fegyelmet jelent, eszmeileg pedig azt, amit Széchenyi így értett: magyar nemesből nemes magyarrá lenni. Költő-elődei közt a sokból hadd emelem ki Balassit, aki harcnak fogta fel az ország és az európai kultúra védelmét csakúgy, mint a szerelmet. A harc ezúttal nem jelképes: ha volt szellemi ellenállás az ötvenes évek kemény diktatúrájával, s az azt követő, „puhaságra serény” évtizedekkel szemben, akkor Tóth Bálintot a kétszeres börtönnel s a sokszoros szilenciummal sújtott küzdők közt találjuk. Radnóti Miklóshoz sem csak a klasszikus ütem, a tiszteletben tartott ráció és az érzékletes szavakra találó szemléletesség vonzza. „Te kérdezetten is felelj, / tégy tanúságot, válaszolj, / a kivégzettekért perelj, / elesettek nevében szólj. / / És ha a hatalom lebírt, / ha megvonnak tollat, papírt, / versed vakon, fejedben írd, / úgy mentsd át jobb korba a hírt” - írja Tóth Bálint a halálra ítélt költő helytállásáról. Ez a két küzdő ember, Balassi és Radnóti a legfőbb mestere, úgy hiszem, noha Berzsenyi, Horatius, Illyés és még sok más klasszikus és „klasz- szicizáló” költő a tanítványának vallhatná.

Hamis észjárásra vallana mégis, ha a harcot örömnek, eredendő jónak állítanánk be. Harcolni kell — muszáj, hogy enyhe germanizmussal mondjam. A költő szemlélődni vágyik, mint Radnóti, aki rácsodálkozik a drótkerítésen átkúszó, aranyszínű tökvirágra, mint Petőfi, ki a harc közepén is pacsirtaszót hall megint. Tóth Bálint is így tekint a börtönablak négyszögén átúszó vadlibák győzelmet ígérő V-betűjére, és a cella szűk terében is fölfedezi a szavak, verssorok lüktető ritmusát: „Hát járok fel- alá, hét lépés hosszú a zárka, / s gyűlnek verssoraim; nagyszerű módszer ez így: / most szaporázom a lépést, épp fél pentametert ad / kongva cipőm sarka: tá-titi-tá-ti- ti-tá.”

Ha majd megírják teljes pályaívét, elmondhatják, micsoda versszimfóniák pillérein nyugszik ez az életmű, melyet szerzője töredékesnek érez, mi azonban a teljességet csodáljuk benne. A Krisztinavárosi körmenet, az Exegi monumentum, Az egri koponyák előtt, a Karácsonyváró, a Tavaszi eső, a szerelmi költészet nagy versei közt számon tartható darabok, mint a Merénylőként is áldozat vagy a Litánia a magam- ramaradásért, a Könyörtelen őszinteséggel a barátság és gyász ihlette költemények. — Mindezek egy sokáig kisemmizett sors fölött győzedelmeskedő költészet erős tartópilonjai, melyek között a hétköznapok szolidabb sugalmazására írott versek töltik be a tragikus, nagy történések észrevétlenebb közeit. A klasszicizmus diadalának is mondhatnám, hogy ez a tragédiákon nyugvó költészet a harmónia és a szépség érzetét kelti.

*

Ezt a fenséges nyugalmat és kiküzdött derűt ellenpontozza gyönyörűen a másik lírikus, Marsall László poézise. O nem vett részt politikai mozgalmakban, nem ülte meg a diktatúrák börtöneit - ő a bármilyen körülmények közt szabad ember; így született. Költészete — ha így akarta, ha nem - kihívás, tüntetés, a szabadság egyszemélyes demonstrációja. Az avantgárd módján bontotta elemeire a verset, s olyan új rendben rakta össze, mint senki más azelőtt. Lázadás volt az is, hogy mert egészen önmaga lenni, szertelen és betörhetetlen, dresszírozhatatlan örök gyerek. Lázadás volt, hogy a szegénység árán is vállalta a szalonképtelenséget vagy kirakatképtelenséget, hogy nem alkalmazkodott semmiféle formai, észjárásbeli regulához, amikor a költői létezésnek ez volt az alapföltétele.

Nemrégiben írt kritikámból idézek: „...a hazai irodalompolitika alig engedte szóhoz jutni a költői avantgárd képviselőit... Mégis akadtak a hatvanas évek fiataljai közt, akik bármiféle bátorítás nélkül, a kellő világirodalmi tájékozódás lehetősége híján, magukra hagyatva is vállalták az útkeresést... — Alighanem ő, Marsall volt

46