Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 4. szám - Kelemen Zoltán: Töredék és remekmű (Hamvas Béla: Karnevál)

adott zseniális bizonyítékokat — egyrészt könnyen alátámaszthatjuk a személyes üdvért való harc személyes történetének jogosultságát, másrészt a regénynek, mint műfajnak a jogosultságát, vagyis belátják, hogy nem is történhetett volna másképp, mint, hogy a regény létrejött, megszületett, meg kellett születnie.

Ha a történeten kívül soha nem állt az ember, akkor a lét rongáltságának csak különböző fokozatai voltak elkülöníthetők az idők során, de maga a rongáltság mindig is fennállt. Ebben az esetben természetesen nem marad más hátra, mint hogy Hamvas is beálljon a későmodem gondolkodók sorába válságelméletével, mely második alkotói korszakának hagyományszintéziséhez képest nem hozott újat, legfeljebb mást.

Furcsa módon azonban éppen ez a másság teszi azt, hogy a nagyregény, a Karnevál minden pillanatával, minden sorával egyszerre kötődik a Scientia Sacrához és — bármily meglepő — az ötvenes évektől kezdődő harmadik alkotói korszakához. Hamvas egyik legfontosabb észrevétele, amit ebben az időszakban tett, a humorra vonatkozik. Már akkor felmerült benne a helyes huszadik századi attitűd problémája, amikor a szent könyveket tanulmányozta. Láthatta, hogy a tragédia kora a görögökkel lejárt, a komédiáé Rabelais-val, elmúlt a pátosz, a fenségesség kora is. Mi marad hát a dicsőséges újkor gyermekeinek, akik technikai és földrajzi felfedezéseikkel legyőzték és megnyomorították a természetet, a szellemet és az egész emberiséget? Hát a humor...

Nem szabad felvenni a kesztyűt, és nem szabad protestálni, és Raszkolnyikov nem vehet el ez öregasszonytól egy rongyos zsebkendőt sem, és nem megtorlás és bosszú és elégtételvétel, hanem csendes humor, és menni tovább, átlépni „e mai kocsmán”. Nem véletlen, hogy Márkus, & Karnevál Hermésze, lélekvezetője is a humor aspektusából mutatkozik meg. Transzcendentális mélységét a másik oldalon hatalmas falánkság, amoralitás (vagy minden emberinél mélyebb morál?), testi-lelki hanyagság kíséri. S ebben nincs semmi meglepő. Hiszen ha a Jóisten szőlőmunkás (lásd A Jóisten uzsonnája című Hamvas-esszét), akkor földi közvetítője nyugodtan lehet akár sírásó, akár segédmunkás, és kockából haraphatja a vajat a kenyérhez.

Azonban éppen a humor az, ami hiányzik a Regényelméleti fragmentumból. Vem „helyette” Richelieu és „Troppo” verő, és bűn és mulasztás és Nagyinkvizítor, de nincs megbocsátás és nincs humor. Ezáltal az egész humortalan, komor és alapos elmélet lesz komolytalan és negatív értelemben humoros. A X. Ince-féle realitásfogalom és a hatalmi ösztön összekapcsolása önmagában érdekes, és minden bizonynyal egybecseng az Adler nézeteit továbbfejlesztő Jung archetipológiájával (ti., hogy ezek a „diktátorok” mind egy típus megtestesítői — ekkor persze nem szabad elfeledkezni arról, hogy egykor ők is ugyanolyan emberek voltak, mint bárki más, és nem egy pszichológiai típus kizárólagos hordozói), de az a tétel, amit ez a felismerés Hamvasnál implikál, legalábbis elgondolkoztató.

Mert hol van a határ real izmus és realitás között? Hamvas — másutt, nem a regényelméletben — többször is idézi: „Divine is only real.”

A realizmusról pedig többször is kifejti, jó esztétikai érzékkel: ,A realizmus nem egyéb, mint bosszú a valóságon, mint az az életstílus és életrend, amelynek a középpontjában a valóságtól való intenzív szenvedés áll. Ez a szenvedés volt az, amely mint művészeti mellékterméket a szocializmust is megteremtette. A szocializmus nem egyéb, mint a valóságon való bosszú egy neme.”

Csakhogy míg a realizmus művészeti kategória, addig a szocializmus nem az, inkább gazdasági-politikai; a realitás fogalomkörébe pedig mindennapi életünk valósága éppúgy beletartozik, mint Josef K. pere, vagy a Száz év magány mesebeli-ke41