Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - Kelemen Zoltán: Töredék és remekmű (Hamvas Béla: Karnevál)
Mindez Hamvas második alkotói korszakára jellemző, melynek betetőzője az említett Scientia Sacra. Ezután fordulatot vesz az életmű, és a művész figyelme egyre inkább az európai keresztény kultúra felé fordul, pontosabban afelé a gondolatvilág felé, melyről egyértelműen eldönthető ugyan, hogy európai, de ha kereszténynek neveznénk, főleg európai kereszténynek, ezzel más keresztény vagy európai gondolati utakat, művészeteket, kultúrákat zárnánk ki (mint ahogy például Hamvas ki is záija a magyart. Száz könyv című híres esszéjének gyűjteményében még véletlenül sem fordul elő egyetlen magyar mű sem.) Hamvas elméleti fejlődésében vagy változásában ez a folyamat a személy fogalmának bevezetésével jellemezhető. A Scientia Sacra szerzője, vagy Henoch Apokalipszisének fordítója még világosan látja az egy és az egyből kiszakadt más konfontrációját, a hübriszt, mely az individuumot szülte. A későbbiekben azonban a csőcselék váltja fel a szakrális közösség helyét a kommunista rezsim által lehetetlenné tett legnagyobb magyar gondolkodónak a fogalomtárában, s úgy látja, hogy a rend alapvető tulajdonsága a kizökkenés ( ezzel egyébként tudatosan vagy tudatlanul éppen a heideggeri, de még inkább a spengleri filozófia válságmotívumával egyező elméletet képvisel), s ezt helyreállítani a személy feladata. Bevezeti az üdvtörténet fogalmát, de a személy üdvtörténetével éppen azt az alapvető keresztény tételt támadja, mely Isten kezébe teszi le a kegyelmet. Ez az a leglényegesebb momentum, ami már az Ószövetségből sem hiányozhatott, az isteni kegyelem, melynek egyetlen emberi megvalósulási lehetősége a megbocsátás aktusa. Ez azonban teljesen hiányzik Hamvas „elméletéből.” A kiengesztelődésről írt esszéjében is marad tüske, bűn, bocsánat nélkül. Vizsgálódásunk szempontjából azonban ennek a problémának az etikai, vallási oldala most elhanyagolható. Annál inkább szemügyre kell vennünk azt, hogy milyen következményekkel járt ez a gondolati változás Hamvas regényelméletére, konkrétan: Regényelméleti fragmentum című tanulmányára nézve, mely furcsa módon előbb keletkezett mint a Karnevál. A továbbiaknak nem az a feladat, hogy a Regényelméleti fragmentum elhibázott voltára rámutassunk, mert Hamvas Bélának ez a műve sem elhibázott és önmagán belül következetes, és megállja a helyét még akkor is, ha az életműben található e- lőzményekkel nem harmonizál. Fel kellene oldani azt a feszültségterhes ellentmondást, ami a regényelmélet és a Karneválban, a regényben alkalmazott elmélet között feszül. Vagyis: megszüntetve megőrző, meghaladó visszatérés-e a nagyregény Hamvas második alkotói korszakának gondolati világához, és ha igen, miért? A Regény elméleti fragmentum azon a feltételezésen alapul, hogy a regény születése logikusan következett az európai szellemi, kulturális, gazdasági, politikai változásokból, melyek a XVI—XVII. században zajlottak. Hamvas ezzel a megállapításával tulajdonképpen saját Láthatalan történetével kezd polemizálni, valamint azzal a fontos észrevételével, mely lehetségesnek tartotta, hogy a művészet generálja a gazdasági-politikai változásokat (lásd például Machiavelli vagy Marquis de Sade műveit). Míg a negyvenes évek derekán író Hamvas világosan látja, hogy az ún. „normális ember”, a „régi” ember (Kr. e. VI. századig) a történeten kívül állt, s létrontó korszakunk egyik jellegzetes jegye éppen a történeti ség, addig az „elméletíró” Hamvas a következő kijelentést teszi: ,A régieknek csak egy történetük volt, nekünk kettő van.” Legalábbis elgondolkoztató, hogy később, a Karneválban, a már említett Márkus- epizód archetípus-enumerációjában ehelyett újra az 1943-44-es évek felfogása kerül felszínre. Ha elfogadjuk, hogy az emberiség, vagyis az ember mindig benne állt a történetben, akkor ezzel — azon túl, hogy figyelmen kívül hagyjuk az idő cáfolatára 40
