Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 4. szám - Fried István: A dalra lelő és elnémuló ifjú Petőfi

ság évadába, az Anya örök jelen idejébe. Amely nem az elnémulás, hanem a beszédnélküliség kora, hiszen nincs szükség az esetleges jelentésű szavakra, sem a kedvesekre, sem a szépekre, sem a szebbekre. A hajdani meghitt együttlét nem igényelte a szavakkal-szavakban megnyilvánuló kifejezést. A gesztusnyelv korszakába ereszkedik alá (vagy emelkedik föl?) a Fiú meg a költői képzelet, amely meg- és felidéz, rekonstruál és nem konstruál.

Az Anyához való visszatérés magában rejti a sokáig felejtett, mert a körülmények hatalma által feledésre kényszerített, viszonyulások helyreállításának eshetőségét. Az utazás (tehát) harc a felejtés ellen; a (vágy)kép fölbukkanása sejteti, hogy a konvenciókból építhető („kedves” - meg „szép”) köszöntés része a valódi és a szavakat nem igénylő történet háttérbe szorítása mechanizmusálnak.

A gondolat a hagyományos — elfogadott reflexek szerint kezdenek el működni. A (vágy)kép azonban ellene szegül, jelentkezése figyelmeztet a gesztusnyelv elsőbbségére. Meg arra, hogy a kimondott szó lezáír, véglegesít, (grammatikai) időt határoz meg. Míg a gesztusnyelv belép az időbe, múltra utaló erővel rendelkezik, nem kijelent, hanem néven nevez anélkül, hogy szavakkal állítana, s így nem merevíti meg, hanem időtlenné (időn kívülivé?) teheti az egymással korrespondeáló, egymásba érő életszakaszokat. A Füstbe ment terv utolsó versszaka felidézi az első strófa Anya- (vágy)képét, valamint a második szakasz múltba révedését, ezáltal élesztve föl a felejtésre ítéltet. Úgy is fogalmazhatnók: szintézisbe emeli, „kifejti” az eddig töredékest, feltálja a betemetettet. A múlt jelenné válhat, az egykor volt ismét létrejöhet, létezővé, (jelen- és itt-) létté emelkedhet.

,J3eszédes csönd’’-ről ír egyhelyütt Zolnai Béla, és ekképp értelmezi: „Hivatkozhatunk olyan hallgatásokra, amik ékesebben szólóak, mint maga a beszéd.” Az egyik példa éppen Petőfi Sándortól való, A Tiszában aposztrofáltatik a természet hallgatása sokat mondó beszédként.

Petőfi szóban forgó versében, a Füstbe ment terv ben az Anyához való visszatérés szoros összefüggésbe kerül a konvencionális kifejezésről való lemondással. A visszaút az Anyához visszaút a beszédes csöndhöz, a megfogalmazás nyilvánossága előtti (ős?)állapothoz. A Kezdethez. S miként itt is csupán a gesztus (a bölcső ringatása) jelezte az Egységet, a találkozás az egykori Egység ismétlődése (...szótlanul...). Anya és Fiú egységéről van szó, olyanról, amely közé nem áll sem konvenció, sem (üres) beszéd; egyetlen méltó kifejezése a csönd, a múltból üzenő csönd felidézése, a maradéktalan és feltétel nélküli visszatérés.

Ezen a ponton azonban óhatatlanul idekívánkozik a megjegyzés: mindez versben, szavakkal, szavak által lép át egy másik jelen időbe, a költészet örök jelen idejébe, amely magába zárja (filológusok szövegvizsgáló tevékenységében feltárulva) az előző nemzedékek, költői generációk töprengését arról, kiknek, miknek „nem lefödnek neveik” (Kisfaludy Sándor), meg arról, miért nem érez az, aki pusztán szavakkal mondhatót érez (Vörösmarty Mihály). A versszövegbe van rejtve megannyi utalás, kép, amely a Petőfi-líra korábbi darabjaiban kezdett el formálódni, s innen gondolható tovább az 1844-es esztendő több Petőfi-verse. Nyilvánvalónak tetszik, hogy az elődök idevonatkoztatható felismeréseit (éppen azért, mert Petőfi Sándor fokozatosan dobta el magától a másoktól átvett-örökölt, automatizmussá vált formákat) a költő átszervezi, a kölcsönzött elemeket új szerkezetben minősíti-értékeli át. Miközben a vers szövege kapcsolódást és elszakadást egyként jeföz. Az elhallgatás, a némaság poézise új lírai helyzetben fogalmazódik újszerűvé. így a „régi” elemeket is tartalmazó versszöveg az elődök költeményeihez viszonyítva minősíthető újszerűnek.

A lírai szituáció és az ezt tápláló gondolat (ti. az elhallgatásé, a néven nevezhetet- lenségé, a beszédes csöndé) — és ez nemcsak a Petőfi-líra paradoxona — csupán lét34