Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - Fried István: A dalra lelő és elnémuló ifjú Petőfi
a közvetlen érzékelhetőségig eljutni (az elgondolás, a tapasztalat és a tudat mélyéből), hanem azért, mert az érzemények nem képesek szóvá, nyelvvé formálódni. De a zajongó nép között áll Az ifjú mereven, Ah érzeményi zavarának Nyelvet, szót hol vegyen ? Kisfaludy Sándorig vezethető vissza az „érzeménjf’-eket adekvát módon visszaadni tudás iránt föltámadt kétség motívuma, amely egyben a nyelv határainak fölismerése. S ha ekkor még pusztán egy színházi tárgyú, egy, a szó szoros tárgyi értelmében vett „színpadias” vers betéte, az 1848-as esztendőben, amikor is Petőfit (Martinkó Andrásra hivatkozom) „új alkotói helyzetben” leljük, több költeményből bukik ki: nem lehetséges mindenre, érzése, helyzetre, gondolatra szót és fogalmat találni. A legtöbbet idézett példa (jóllehet nem ebben az összefüggésben) a Füstbe ment terv (az első változatban: Hiú terv). Nyilván igazat kell adnunk a kutatásnak, amely elsősorban a jól formáltság, a kiszámított-konstruált hatásosság miatt dicsérte ezt a költeményt. Ugyanakkor a továbbiakban néhány új szempontot is szükséges alkalmaznunk, amennyiben a vers világának rétegzettségére szeretnők ráirányítani a figyelmet. Ami a sokat idézett verset illeti, külső kerete az utazás, a messziről a közelibe, az idegenségből a meghittbe térés, és ez szervesen kapcsolódik össze az anyához (Anyához) való visszatéréssel. Ez a külső keret azonban csupán az egyébként közelebbről meg nem határozott időtényező körvonalazásához járul hozzá, és éppen azért, mert meghatározatlan a térbeli viszony, hamar csap át ez is az időbeliségbe. Méghozzá nem az utazás során eltöltött órák, hanem az egész életet kitöltő, annak tartalmát meghatározó idő kerülnek a vers középpontjába. A vers első szakaszában feltetszik a „rég nem látott” édesanya (utazási végcélként), s a vers utolsó szakaszában az Anyára találás gesztusban és szótlanságban megjelenő mozzanata jelzi a végcél képpé válását, a vers (és a gondolat) kiteljesedését. Csakhogy a külső terek bejárásaként számon tartható utazás már a vers elején átfejlődik a gondolat révén megtett utazásba: az utazás lényegét a gondolat adja, amely nem más, mint az Anya megszólításáé. Ezzel a második szakaszban részletezett gondolattal formát kap az időbeliség, hogy tüstént a maga dimenziójában visszafelé hosszabbodjék meg, majd önmagának felszámolására töijön. A valóságos idő (Egész úton — hazafelé —, Bár a szekér haladt, S a kis szobába toppanék) valóságos, ellenőrizhető kronológiai sorban mutatja az eseménnyé alakulás módozatait, s egyben „reália” is, valóságos tárgyi világ (út, szekér, szoba), valóságos „helyrajzi viszony”, térbeliség jellemzi az eseménysort. Ezzel párhuzamosan bontakozik ki egy belső történés (a gondolat síkján, ha közhelyszerűen fogalmazunk), amelyben a megszólítás, a megnevezés, az elgondolt hangzássá változtatása és így egyúttal a formába foglalás (verssé alakítás) lehetséges egymásutánja, egymás mellettisége fokozódik (immár nem pusztán történés-sé, hanem) történetté. A láthatónál, közvetlenül érzékelhető- nél valóságosabbá, az igazi történetté. Nem egyszerűen (ön)életrajzzá, amelyből nem bizonyosan tetszik ki az„ út befelé”, hanem emberi történetté, a gondolat kalandjává, a megszólalás esélyének latolgatásává. S ha a vers külső kerete az utazás, a valódi történet kerete a másik út, amely a megszólítás gondolatától, vágyától a szótlanságig vezet, a rég nem látott Anya képétől, a képzelet által formált alakjától (a vágyképtől?) a gondolat beteljesüléséig, a találkozásig, a rátalálásig, a (vágy?)kép megelevenedéséig ível. Az utazást, a valóságosat, teljes egészében betölti és kitölti a 32
