Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - Fried István: A dalra lelő és elnémuló ifjú Petőfi
föl, a hont elhagyva viszont elnémul (ifjú is, patak is). Az 1843. december végi Meg- únt rabság két szakasza mutatja föl ennek a „dal-hon”-nak személyessé élését: Voltam mélybe omló Bérei zuhatag, Habjaim robajjal Szakadoztanak. S lettem méla csermely, Halk, morajtalan, Kedvemet lelő a Part virágiban. _ Illyés Gyula szép mozdulattal emeli ki a Megunt rabságot a periódus versei közül. Értékelésében immár a költemény előzményként minősítése az érett Petőfi-líra te- matikai-hangvételi alapozásaként jut nem csekély jelentőséghez: „Micsoda lélekvándorlás egyetlen versben, amely a végén nem is csattan nagyot, a nagy bevezetés oda torkoll, hogy a költő most már lerázza a szerelem bilincseit. Próbálta valaki őelőtte ezt a szökdelést? Nem volt költő, akinek lendületéhez úgy illett. Későbbi verseinek is mindvégig ez lesz egyik legsajátosabb vonása”. Ha a Két vándor felől tekintjük a Megúnt rabság számunkra ezúttal fontos két szakaszát, akár visszavonásról, megfordításról is értekezhetnénk. A rónán az ifjú önmagára, a dalra, a versre lelt, itt bérei zuhatagból lett méla csermely a síkra érve, a jambusokból meg trocheus. Am ismét csak (látszólag) még utalásban sem bukkan föl a verssé emelkedés lehetősége, mindössze az elhalkulás, a csendbe jutás válik nyilvánvalóvá. Viszont ha a Két vándorral vitatkozó párban látjuk a Megúnt rabságot, mégsem szabadulhatunk meg teljesen attól a gondolattól, hogy ismét a megszólalás (bár ebben az esetben nem egészen a megszólalhatás) tetszik a leglényegesebb, gondolatmenetet vezérlő tényezőnek. Az idézett szakaszok akusztikus élmény kizengetései, a robaj — halk, morajtalan-, illetőleg a zuhatag-csermely ellentétpárban ismét a hang(zás) és a csend érzéki megjelenítésével találkozunk. Mintha az elődök versalkotási eljárásaitól szabadulni akaró Petőfi Sándor azt keresné, miképpen lelhet arra a hang(zás)ra, dalra, versre, amely otthona-hona lehet. Mivel a leginkább az 1843. márciusi keltezésű Jövendölés című vers tanúsága szerint számomra nemigen kétséges, hogy oda csak a költészet útján juthat el. Másképpen fogalmazva: az idegen (költői) tájakon az elnémulás veszélye fenyegeti, ott „Honán kül a fiú.” A meghitt-hazai vidék (költői) birtokba vételére még csak készül, pusztán annak tudata a bizonyosság, hogy (ott)honra kizárólag költészetében, az önmaga által kiformált dalban találhat. Korán, 1841-ben, a szinte gyermekifjú Petőfi Vörösmarty-olvasmányaitól nem egészen függetlenül fogalmazódik meg a gondolat a megszólalás kínjairól. Ekkor még kevéssé körvonalazottan, az időmértékes verselés sugallta fentebb stíl keretében jelzi a költő: érzés és kifejeződés nem feltétlenül találkoznak. Szólni akar sokat és szépet s üdvözleni téged S e szent órában szózatos ajka kihalt. A költészetre — honra lel(het)és tehát hangsúlyos motívuma a korai Petőfi-lírá- nak. Ez a motívum 1842. május-júniusában igen jelentőssé emelkedő változattal gyarapodik. A Szín és való első részében bukkan föl, hogy a költő nem azért némul el, mert a világ és énje, táj és megszólalás nem képesek együtt a felszínre vergődni, 31
