Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - A hely szelleme - Mikola Gyöngyi: „Ahol én vagyok, ott nincs provincializmus”
Légüres térbe kerültem, hiszen a vidéki városok szellemi életének éppen az az egyik legfőbb problémája, hogy ha valaki kiszorul vagy kilép egy társaságból, nem tud automatikusan átlépni egy másikba, vagy másokkal belefogni egy új vállakózásba — ehhez túl kicsi az adott helyen kultúrával foglalkozó szakemberek kritikus tömege. Más szavakkal: a vidéki városokban a szellemi élet struktúrája nem elég plurális. Ezért vagyok bizonytalan a Pompejiben végzett munkánk megítélésében is, nem tudom, hogy egy vidéki városban az-e a sikeres szerkesztői magatartás, ha a szerkesztő minden számbajöhető értéket igyekszik összefogni, és a lap segítségével eseményeket, inspirativ vitákat provokál, vagyis azon dolgozik, hogy kialakuljon a helyi értelmiség egy csoportjában az identitás, az összetartozás tudata. Ennek szellemében vállalni kell a párbeszédet a más beállítottságú helyi csoportokkal, tehát a Pompejinek meg kellett volna támadnia a Tiszatájat, vagy pedig az a helyes, ha a szerkesztőség nem törődik a közeggel, nem ártja bele magát az helyi ügyekbe és a szakmai elittel igyekszik párbeszédet folytatni, éljenek annak tagjai akár Budapesten, akár Pécsen, akár a határokon túl. Nyilván az a helyes, ha egy szerkesztőség mindezt tudja. Az a jó vidéki lap, amelyik több nyelvű. A többnyelvűség persze rengeteg munkával jár, és helyben legalábbis nem kecsegtet látványos sikerekkel. Valószínűleg azonban nincs más út, mert ha a párbeszéd csak egy irányban működik, azt mindenképpen megsínyli a lap: vagy az éltető közegét veszíti el, vagy a szakmai színvonala esik vissza. Én mindenesetre kudarcot vallottam, mint lapszerkesztő, és innentől kezdve a történet arról szól, hogy hogyan tudom saját magamat megtalálni a városban: visszahúzódtam az egyetemre, lassan átrendeződtek a korábbi viszonyaim: személyesebbé és bensőségesebbé váló barátságok az egyik oldalon, míg a tolerancia vérre menő csatái a másikon, érdekes és változatos munka az újságíróképzésben, és persze a tanulságok leszűrése, és annak megválaszolása, hogy mit is jelent vidéki nőnek lenni. A vidékiség mint léthelyzet olyan, mint a reménytelen szerelem: Szeged Budapestbe szerelmes, de reménytelenül, mert Budapest meg Párizsba szerelmes vagy New Yorkba. Amikor Torontóból ide visszajöttem, a minden dimenzió felé nyitott épített terekből, ahol az élet szabad volt és egyszerű, ahol az emberről leválik a felesleges súly, kilépve a szegedi pályaudvarról, úgy láttam, mintha itt a házak földre rogynának az erősebb gravitáció miatt. Azóta is azt a nagyon elviselhető könnyűséget keresem, amelyben ott volt részem, de ha visszaemlék- szem, ez a vágyakozás egyidős velem. Vidéki nőnek lenni azt jelenti, hogy ülünk a kertben az almafa alatt, vaskos regénnyel a kezünkben, olvasunk, álmodozunk, a szerelmünkre gondolunk, aki természetesen bent lakik a városban, ott, ahol történnek a dolgok, ahol a világot irányítják, és ő nem gondol ránk, mi azonban tudjuk, hogy egyszer majd találkozunk, de még nem sürgős, hogy elinduljunk, jó itt az almafa alatt az átszűrődő napfényben, sok időnk van, és egyszer nagyon értékes lesz az, ami megérlelődött bennünk itt a kertben: az egyensúly, az arányosság, a szív békéje, ahol nyugtot lel az Idővel versenyt futó utazó. Mikola Gyöngyi 18
