Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.)
napraforgó, s döbbent moraj hullámzott végig a sorokon. Ez a miniatűr amerikai polgár kétségbeesett futkározása közben váratlanul, akár a saját töpörödé- se, nagy, vérszomjas kandúr előtt találja magát, szerencséjére sikerül besurrannia egy mellékhelyiségbe, ámde nem észrevétlenül, mert a kandúr máris nyomulna utána. Rémült főhősünk nem tudja becsapni az ajtót, mert a macska hegyes karmú, vagdalkozó, iszonyatos mancsát már félig be is dugta a résen át abbéli igyekezetében, hogy bejöjjön és megkaparintsa prédáját. Pontosan emlékszem a puha dobbanású szörnyű ragadozó és az ajtónak feszülő emberke párbajára, az űzött vadként lihegő embertársunk mindent beleadó nekivesel- kedésére, fedetlen hátán az izmok eszeveszett verítékező játékára küzdelmében, melyben nem szabad semmi pénzért beengedni az ármányt a szobába, még ha dorombolásra fogná a dolgot, akkor se. Közös borzadályunkban összebújtunk Étivel, továbbá letegeztük egymást — immár hazafelé. Az ajtaja előtt elváltunk. — És azután? Azután Éti reggel elment a fodrászhoz, kivárta, hogy sorra kerüljön, látta a rabbit, majd átjött hozzám az éjszaka, mindenre elszántan megmutatni a frizuráját. Szabad egy kicsit viccelődnöm. Kezdetben nem volt túlságosan megilletődve, mert — feltételezem — nem először történt vele ilyesmi. Akaratlanul is felébem kerekedett, amikor észrevette meghatározatlan félelmemből eredő dúltságomat; a fejemet akarta simogatni, ezért nekem tennem kellett valamit, valami szokatlant, ami leleplezné járatlanságomat a dologban, s miáltal én meglepetésszerűen föléje kerekedhetnék az ő folébem kerekedettsé- généi egyetlen csapással sokkal magasabbra — így jutott eszembe a szárítókötél, amitől azt reméltem, hogy legalábbis az 1001 éjszaka legrafináltabb paráználkodóinak aktuális dicsfényét veti rám, ha nem többet. Nem, a márkira nem gondoltam. S habár — némi fogalmi nyelvezettel — ilymód sikerült rögzítenem szerelmem tárgyát, mégsem került sor közöttünk explicit szexjelenetekre, mert - ha megpróbálom az eset lélektani vonulatait követni — elmondhatom, hogy Éti legyőzhetetlen, most gáládul előlopakodó ősi anyai ösztönei ellen vajmi keveset tehettem: a hajánál valamivel sötétebb szabályos szemöldökök alatti szemgolyókból, a szenvedély felszíni tüze alól - Éti fiatalsága ellenére — mintha anyám őszinte aggodalma áradt volna felém, a játék elfogadása ellenére két szorosan összefüggő fogas kérdéssé formálódva: jó, de mégis, mi lesz most? Egyáltalán: mi lesz velünk? Láttam, hogy ezt nem tudta teljes egészében leküzdeni, s habár a dolgok azon állásánál kellemetlen lett volna a számára ezt bevallani, gondolkodóba esett, ne tegye-e ezt meg mégis mindenek előtt. Fölébe hajolva láttam ezt rajta. Részemről, meg mondom, annak ellenére, hogy Éti áttetsző lágy bársonyosságát semmiképp sem téveszthettem össze anyám sötét érdességével, egyre inkább a furcsa és elképesztő lényegi hasonlóság, a minden eltérőt önmagáról szempillantás alatt levedlő, messzire hajító esszenciálisán közös precepciója késztetett megtorpanásra. Ezen a ponton mindketten óhatatlanul elkalandoztunk egy kicsit, ki-ki a maga gondolatainak szárnyán, fokozatosan távolodva, hogy kisvártatva úgy nézzünk egymásra, mintha időbe tellene, hogy rájöjjünk, miről is van szó: hogy, miért és mi célból ültünk mi össze..., meg miért is van egyikünk lekötözve, míg a másik a tehetetlen? - Megannyi, a legmegfelelőtlenebb pillanatban hangosan előtolakodó, utunkat álló, nehezen 18
