Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.)

megválaszolható kérdés, melyeknek, be kell vallanom, gyors és eredményes eliminálásával ezúttal sajnos nem dicsekedhetek. Azzal semmiképp sem, hogy — nézzük így a dolgot! — tény és való, miszerint a szilárd kiindulópontokhoz való visszatérés elementáris vágyának és a messzire kalandozónak a szempontjából én az újra megtalált éden kapuszárnyai előtt tántorodtam meg. Megvolt bennem a vágy, hogy csaknem teljesen eltűnjek, felszívódjak Étiben, adva volt - Éti minden elbizonytalanodása ellenére - a visszatérés, úgymond visszabújás szimbolikus cselekedetének a lehetősége, de én már a lehetőségétől is elbátortalanodtam a valószerűtlennek tűnő élménynek, már a kilincs értintésétől reszketni kezdett a lábam, és képtelen voltam megtenni a döntő utolsó lépéseket a siker koronájának irányába, miután önző mód kudarcom keserű bástyájába zárkóztam ahelyett, állítólagos lelki megrázkódtatásomban, hogy — minden berzenkedésemet félretéve — kedvesem lágy ölére hajtottam volna a fejem, megnyugtatván feldúlt érzelmeiben, hogy nem ő a hibás, nem ő okolható a történtekért. Hogy mint minden önzetlen szerető férfi, ossz ékesszólásomat latba vetve igyekezzek könnyű álmot hozni csókoló szám hevesen magához szorító, kétkedő arám könnyes pilláira. De ne nyújtsam, cikor- nyázzam sajnálatos felsülésem! Egészen rövidre fogva: éreztem szégyenteljes elerőtlenedésem, s minél kétségbeesettebben igyekeztem meggátolni altesti elérdektelenedésem, az annál kegyetlenebb méreteket öltött negatív irányban, úgyhogy a meglepetten lenyúló, ijedtében megbizonyosodni igyekvő kezem is már majdhogynem csak a levegőt markolhatta meg az imént még mindenre elszántan ágaskodó eltökéltségem helyett - hitvány férfiasságom hűlt helyét, fellobbanó szenvedélyem már alig füstölgő kis kupac hamuját! Semmilyen manuális ön-áltatás per pillanat nem segíthetett, ezzel tisztában voltam, ismervén magamat: egyetlen megoldásnak itt a rövidzárlat folytán bekövetkező ájulás mutatkozott — a sötét, csalogató VÉSZKIJÁRAT...

Nem, akármit mondasz, Éti ebben nem hibás. Még nagyon sokáig próbálkozott velem kitartóan, valamilyen oknál fogva sok-sok időt és energiát pazarolva rám, de reménytelen esetnek bizonyultam, pedig álmaimban mindig el tudtam érni a teljes merevedést, meg meg is tartani hosszabb ideig - erre néha ráébredtem, csakhogy olyankor Éti nem volt mellettem, hisz nem állhatott lesben örökké, nem gondolod?

[^Banálisán hangzik, de így van: ha netalán egyszer rendesen sikerült volna, az lovat adhatott volna alám...? Mert - pár korai örvendezésemet leszámítva - egyszer sikerült belépnem a tiltott övezetbe, csakhogy sokáig habozhattam odakint, és ismét idő előtt ereszkedett rám a sötétség, így vissza kellett fordulnom. De netalán egyszer? Mindenesetre nem akartam ily sokáig kínozni, ezért elsőnek én javasoltam a szakítást, s így jobb is volt az önérzetemnek, gondolom, mintha ő tette volna meg az első lépést, hagyott volna faképnél egy szép napon századunk ossz pszichofizikai problémájával a nyakamban. Ilyenkor könnyebb, amikor még nem melegedtünk össze, értsed meg! — mondtam neki. Rövid sírdogálás után úgy tett, mint aki felfogta. A lakás egyik kulcsa még mindig nála van, mert nem kértem tőle vissza soha. Apropó: volt itt egy régi típusú Mercedes írógép nem láttad? Azon kalapáltam később össze neki egy terjedelmesebb búcsúlevelet, amelyben megpróbáltam vázolni bonyo19