Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3. szám - Fodor András: Paradicsomkert (Lakatos István könyvéről)

Több mint 30 ezer sort tennének ki az általa tolmácsolt Vergiliusból, a Mahábha- rátában, Rámajánában, az Évezredek eposzaiban vállalt részletek. Közben és azóta írt versein is látható, mennyi ízlést, formai tudást, lírai helyzeteket, új életérzést kifejező motívumot hasznosított Lakatos ezekből a munkákból.

S végre 1972-ben és 1981-ben előkerülnek a pokol tornácán „maradt” versei és az újak. 1949-es kötetének címadó költeményét közben Komlós Aladár és Kormos István kérik a Magyar Irodalom Gyöngyszemei sorozat Verses Budapest antológiájába. A szerző nem vállalja 19 évvel korábbi művét. Elejétől a végéig, szinte teljesen átírja, a hexameteorid sorokat igazi hexameterekbe igazítja húsz részes ifjúkori vállalkozását. Nemcsak a műfordítások mesteriskolája késztette erre. Az Egy szenvedély képei című, 1972-es második verskötetének utóhangjában (mely e gyűjteményében is újra olvasható) magyarázza el a szerző, miért volt kénytelen korai költészetét radikálisan átdolgozni.

Nem kívánok vitatkozni e helyt a folytonos javítgatás, kéziratmódosítás Illyés által is mívelt, Szabó Lőrinc által szinte végletekig vitt gyakorlatával. ( Tudvalevőleg 1943 húsvétján ő ezzel a föllélegzéssel adja közre a Singer és Wolfner kiadónál megjelent 700 oldalnyi Összes verseit: „Szóval: kijavítottam őket. Mit? A négy első verseskönyvemet...”) De megjegyzendő, hogy Szabó Lőrinc ekkor, 1926 után írt verseit nem módosítja. Netán akad nála elszántabb javítgató is? Igen. Pédául Wystan Hugh Auden, ki szerint egy vers soha sincs befejezve, csak abbahagyva. Meglehetősen közel állok az angol költőhöz, de ezt a nézetét nem osztom. Szerintem az alkotások saját idejét is őrizni kell az eredeti művek tükrében, különben úgy járunk, mint az örökfiatal amerikai hölgyek, kik folyton simábbra vasaltatva arcukat, önnön karakterjegyeiket vesztik el. De ez is hazabeszélő túlzás. Hagyjuk meg kinek, kinek, gondozza úgy költőfazonját, ahogy neki tetszik.

Nyilván, vannak olyan gyorsan érő alkotók, akiknek állandóan szükségük van önmaguk folytonos revideálására.

Tény, hogy A pokol tornácán 338 eredeti sorából — megszámoltam — mindössze 51 maradt újra használhatóan érintetlen. A javítások csaknem mindenütt indokolhatók. De azokat is meg tudom érteni, akik például a VI. rész utolsó sorát, mely a tudatosan alkalmazott otromba paragrafusszöveggel avatja oly utánoz hatatlanul autentikussá a szomszéd úriasszony és a kéznél lévő őrmester gránátrobaj közben megláttatott kunéros jelenetét:

ők ebben a helyzetben nemileg közösültek...

— képtelenek jobbnak elfogadni a hibátlanná egészített, körülmagyarázott verslábakkal így:

ők — a világra vakon — daliás szerelembe vegyültek.

A XIII. rész, a kád forróvizében megfőtt szívbajos asszonnyal, vagy az utolsóelőtti epizód grand guignolos halál tánca viszont kétségtelenül az új változatban pokolibb.

S tény az is, hogy a Schöpflin — és sokunk —- kedvence Hermina, ez a századelőről átmenekített, talán még Babits Mozgófénykép-étői is érintett komiko-tragikus szerelmi költemény eleitől végig feszesebb, hatásosabb lett. Már a „Tündér utca 18” helyett alkalmazott „Tarpatak út 25” is jelzi a különbséget. A bravúros szerző ezúttal még a saját új, Mártonhegyi úti lakásából nyíló éji látványt, sőt a „Maga rég nem lesz a világon...’’kezdetű korabeli slágert is szövegébe tudja iktatni. S tündökletes, ahogy Goedinger Ignác taxisofőr szemével képes tükröztetni Budát, hol

123