Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3. szám - Fodor András: Paradicsomkert (Lakatos István könyvéről)

kékre festett nyár volt, / s elektromos ívfénnyel lángolt / a szívemben a szerelem.” Amivel Lakatos István kezdte a versét, a Szerelem, alkonyatkort, rám is érvényes lett. „Ezt soha el nem feledem...”

Ezért figyelhettem megkülönböztető kíváncsisággal az év október végén a Wal- dapfel-féle stílusgyakorlaton az égő tekintetű, kreol arcú, szemtelenül fiatalos és szinte pimaszul színészkedő, frivol előadóra, ki hosszú ceruzát forgatva ujjai közt, cseppet se meggyőző, inkább széteső argumentumokkal, már-már advocatus dia- boliként igyekezett izzé-porrá zúzni Márai Sándor egész életművét. (Waldapfel professzor persze, még hozzá képest is idétlenebbül bizonygatta, saját érvei ellen rugó citátumokkal, hogy Márai fasiszta volt.)

Nem hiszem, hogy ez az első, kedvezőtlen benyomás bármennyire is befolyásolt, amikor alig egy hét múlva, — aznapi feljegyzésem szerint 1947 november 7-én — „Megveszem a Válasz-1... s a 63-as villamoson, szinte fejemet se emelve ki a betűkből, olvasom Lakatos István hexameteres, hosszú, Ivan Goran Kovacsics Jama- jára emlékeztető apokaliptikus költeményét, A pokol tornácán-t. Helyenként kitűnő, fantasztikusan láttató, másutt a saját kifejezési mámorától megszédült íróakrobata műve.”

Amikor 1948 március idusán az Újhold tíz fiatal munkatársa (Pilinszky, Kormos, Darázs, Szabó Magda, Gyárfás Miklós, Mándy, Somlyó, Benjámin, Rába) föllép az Eötvös-kollégisták előtt, Lakatos nincs közöttük. A VaZasz-ban is publikáló Kormos, Darázs prelegál, de ő csak a közönség soraiban ül Rubin Szilárd mellett. A Lukácsy Sándor — Major Ottó — Rozgonyi Iván közt kipattant vitába sem szól bele.

Úgy vélem, ez az összeállás nem annyira a stratégiai protokoll, inkább a véletlen műve volt. A különféle értékrendek akkoriban még átjár hatóbbak. A pokol tornácán szerzőjének elementáris tehetségét már nem lehetett kétségbe vonni. Mégha a Vigília egyik későbbi száma elítélően szól is költői mentalitásáról: „Szorgalmasan gyönyörködve, elégtétellel jegyzi az iszonyt. Olyan rutinosan, hogy amit jegyez, úgy ahogy jegyzi, már nem is iszony. Csak rutin.” Utólag inkább adunk igazat az 1948-as, kitűnő Négy nemzedék antológia összeállítójának, Sőtér Istvánnak, aki a vad és szertelen színek mögött is Lakatos bátorságát dicséri, „ő merészkedett legmesszebbre az ábrázolásban... Talán a túlontúl könnyen ömlő szó, a túl köny- nyen meglelt kép és kifejezés veszélye fenyegetik leginkább.” Sőtér érzi meg először Lakatos iróniára való sajátos hajlamát, hogy poénjai nem egyszer heinei pontosságúnk. „Olyan közvetlen vershangot sikerült meglelnie, mint kevésnek kortársai közül.”

Az irodalom általános közérzete romlik, de az 1949-es Baumgarten-díj osztására még készülődnek. Pándi (Kardos) mulatságosan, — hangját is utánozva, — idézgeti Basch Lóránt kortes-mementóját: „Az én totóm: Lakatos!” Szerencsére bőven vannak más idős pártfogók is Cs. Szabótól Schöpflinig, Szabó Lőrinctől Ke- reszturyig és Vas Istvánig. S a díj történetében legfiatalabbként és utoljára, ő kapja meg a neki Babits miatt is oly becses elismerést. (Szabó Magdát az utolsó pillanatban húzza ki a listáról Révai József.) A Baumgarten-díjnak köszönhető, hogy 1949 könyvheti fiataljai közt, Benjámon, F. Nagy László, Kónya éa Kuczka mellett ott van A pokol tornácán szerzője is első gyűjteményes kötetével.

A könyvre kapott kritikák azonban sejtetni engedik, nem sokáig maradhat „partiképes” ez a kispolgári anarchizmust, örökölt pesszimizmust, kétkedést hordozó, világjobbító parancsszavakban hinni nem akaró poézis. A szerző csak baráti reagálásokból, mindenekelőtt Szabó Lőrinctől tudhatja meg, mit ért el és mire lesz képes a továbbiakban.. „Ritka dolog, hogy első verseskönyv ennyire kiforrott legyen, még ritkább, hogy ilyen sokféle utat sejtessen a jövőbe.” Ha meggondoljuk,

121