Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.)

— Nem a legsikerültebb mozdulat, de még begyakorolhatja. Hány éves?

— Már nem vagyok olyan gyerek, mint amilyennek kinézek. Ami meg a labdajátékokkal kapcsolatos tehetségemet illeti, hát, arról meg annyit mondhatok, hogy nem nagyon igyekeztek iskolás koromban engemet meggyőzni az osztály futballcsapatában való tevékenykedésem elengedhetetlen szükségszerűsége felől.

— Mondja, maga mindig ilyen körülményesen fogalmaz? Hány éves maga? - ismételte meg a kérdést makacsul Éti.

— Nem mindegy? Nőtlen és időtlen.

— Gondoltam, hogy nőtlen. Azon tanakodtam, hány éves lehet. Néha olyan gyereknek néz ki, néha meg olyan megtörtén vonszolja magát, mintha a világ összes szerencsétlensége...

De elharapta a mondat végét. Hajjaj! — akartam mondani -, nehéz az ilyen remete csodabogaraknak, névtelen feltalálóknak, óvágású fenegyerekeknek, világtalan prófétáknak, országtalan királyoknak, fegyvertelen egyhelyben utazóknak, rosszul felszerelt sarki vadászoknak, földtelen felfedezőknek, műkedvelő idomároknak, háremtelen agglegényeknek, apátián árváknak, szárnyatlan madaraknak, homokos struccoknak, vén, szűz kujonoknak, bordélyházi liliomtipróknak, frusztrált magányos bácsikáknak, tizenkilenc és egy híján húsz tömblakó leselkedőknek, kiégett fantazálóknak, kivénhedt fiataloknak, egyszóval: tehetségtelen kapcsolatteremtőknek — akartam mondani, de jobbnak láttam hallgatni. Bármelyiket kiválaszthattam volna érzésem szerint, de nem tettem. Ott volt a gombóc a torkomban.

— Nem haragudott tán meg? - kérdezte Éti elkomolyodva.

— Őszintén szólva, magam sem tudom — hallottam valakit a számon keresztül válaszolni helyettem, valakit, akinek hitvány ügyetlensége és baleksága már-már eget rengető, de mindig szót kér a legalkalmatlanabb percekben. Ereztem, hogy egyszerűen balfasznak születtem, az ezzel járó összes elkerülhetetlen következménnyel. Ereztem, hogy keserű gombócom teniszlabdányira duzzad odabent, s mint a búvárpipa mechanizmusa, elzárja a levegő útját. Szemem lassan, minden igyekezetem ellenére elhomályosult. Természetesen annál jobban, minél inkább igyekeztem visszaszorítani a könnyeket. Mentegetőzésképp, mert Éti nyilván látta, de nem érthette, mi történik, a folyosó hideg huzatjára, szemgyulladásomra akartam hivatkozni, ám Éti elvágta a beszélgetés további fonalát:

— Ez buta volt tőlem, ne haragudjon. Nem akartam megsérteni.

— Nem sértett meg — nyögtem ki valahogy.

Tanácstalanul álltunk ott, egymás arcát fürkészve tisztes távolságról, mintha nem találtunk volna szavakat a holtpontból való kilendítéshez, fellendülésünkhöz. Most itt a megálmodott pillanat, mi meg lebénulunk a nagy filozófiában vagy micsoda. Mellesleg nekem kissé illetlenül kellett felnéznem a lépcső aljáról ahhoz, hogy lássam, úgyhogy ő ösztönösen beljebb húzódott a fal mellé. Hogy ne essek ki ilyen olcsó leselkedőnek, lehajoltam és elkezdtem szedegetni a káposztaleveleket, Éti pedig lejött, és csatlakozott hozzám, mondván, hogy ő nem szégyellj összekapkodni, mert kis tisztviselői, ablaktolósdi fizetése nem teszi lehetővé számára a tékozlást. Ahogy lehajolt, hosszú haja az arcába hullott, így nem nagyon láthattam, milyen kifejezést öltött, azonban hallhattam kissé egyenetlen légzését, éreztem csábító illatát. Körmeit vérvörösre

16