Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3. szám - Orosz László: Romániában - 46 éve

nettudománnyal foglalkoznak. Részt vesznek az ifjúsági politikában, az MNSZ ifjúságának Petőfivel című röpiratában többük cikkét olvastam, más munkákban is részt vállalnak. Itt említem, hogy a Móricz Kollégium vásárhelyi orvos testvérkollégiuma a nyáron egészségügyi falujárást végez. A Móricz Kollégium a könyvkiadásban is részt vesz: magyar klasszikusokat (Petőfi, Móricz), mai magyar- országiakat (Illyés, Erdei, Jócsik) és erdélyieket (Nagy István, Asztalos, Bözödi, Jordáky stb.) jelentetnek meg. Könyvtáruk kicsi és szegényes. Elmenekült s vissza nem tért középosztálybeliek többnyire kevéssé értékes könyveiből válogatták. Magyarországról alig kaptak és kapnak könyvet, folyóiratot.

Azzal a néhány fiúval, akiket a kollégiumban találtam, több délutánt és estét átbeszélgettem: a magyarországi és az erdélyi irodalomról, az egyetemi életről, tanulmányokról, azoknak a főként mezőségi falvaknak a helyzetéről, ahonnan jöttek, a magyar—román együttélésről, asszimilációról, a jövő kilátásairól. Volt, aki igen biztató jövőképet rajzolt elém: az itteni helyzet hamarosan jobb lesz, mint a magyarországi, Románia gazdag ország, a Groza-kormány garantálja a kisebbségi jogokat, távlat: közép-európai konföderáció.

A Bolyai Egyetem problémáiról néhány tanárral (Szabó T. Attila, György Lajos) is beszéltem. Véleményük egyezik a Móricz Kollégiumban megismert egyetemistákéval. Legfőbb nehézség a tanárhiány. Az egyetemi tanárok jelentős része magyarországi, szerződésük van a román állammal, ez az állapot azonban aligha lehet tartós. Az egyetemi oktatók hiánya így is nyomasztó: nincs minden tanszéken megfelelő professzor, alig vein tanársegéd, gyakornok. A fölszerelés a román egyetemé lett, az egyetemi könyvtár közös használatát nem szabályozza írásba foglalt megállapodás. Az a néhány intézeti könyvtár, amelyet láttam (magyar nyelv, irodalom, társadalomtudomány a közgazdasági karon) elég jó, folyamatos kiegészítése azonban nincs biztosítva. Magyarországi folyóiratok csak a társadalomtudományi könyvtárnak járnak, de hézagosán érkeznek. Nem megfelelő a hallgatók előképzettsége. A bölcsészkaron, amellyel alaposabban megismerkedtem, a tanárok is, a diákok is ezt mondják. Talán a háborús évek miatt volt alacsonyabb színvonalú a középiskolai oktatás; első évben jóformán csak ennek hiányait pótolják az egyetemen. A középiskolákban még nagyobb a tanárhiány, mint az egyetemen. A kolozsvári egyetem 15—20 év alatt képez annyi tanárt, amennyire már most is szükség volna az erdélyi magyar középiskolákban. Nagy baj az is, hogy tanároknak is, hallgatóknak is szinte lehetetlen átjutni Magyarországra. Abban reménykednek, hogy talán a stabilizáció, a pénzügyi helyzet javulása megkönnyíti majd ezt.

Az alsó- és középfokú oktatásról az egyik kolozsvári algimnázium igazgatójával is beszéltem. A mi általános iskolánk felső tagozatának az itteni három éves algimnázium felel meg, erre épül a négyosztályos felső gimnázium. Az algimnáziumban a román mellett kötelező nyelv a francia is, a magyar iskolákban a magyarórák száma heti 5, ez azonban túlóraként jelentkezik.

7-én este utaztam el, 8-án délelőtt érkeztem Bukarestbe. Itt találkoztam két Eötvös collegista társammal. 11-éig voltam itt, de a városról csak elég futó és felszínes benyomásom maradt. Akikkel ismeretséget kötöttem, magyarok voltak. A román ifjúmunkás szövetség sportolóinak egy vacsoráján is jórészt csak magyarokkal találkoztam, egy másik társaság, ahol megfordultam, az MNSZ egyik bukaresti csoportjának ünnepélye volt.

Legfőbb tervem a Székelyföld alaposabb megismerése lett volna. Bukarestből jövet, brassói átszállás utam, Csíkszeredán szálltam le a vonatról. Alig helyezkedtem el a szállodában, rendőrkézre jutottam. Derék székely fiúk voltak a rendőrök, de figyelmeztettek, azonnal vissza kell mennem Kolozsvárra, mert tartózkodási enge112