Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Vekerdi László: Magyar lovagkor? (Egy "operatív" politikai elit "hiánya szükségessége és feladatai" Magyarországon
ri elit körében kialakult lovagi etikának A civilizáció folyamatá-h&n, ha tán nem is akkora és főleg nem vezetett annyira egyenes út a „Courtoisie”-től a „Civilité”-hez, mint ahogyan Norbert Elias rekonstruálja szép s hosszú lappangás után elhíresült könyvében. A lovagi kultúra mindig és mindenütt messzi elmaradt a lovagregényekben és az ideológiákban megképzett ideál mögött, ám maga az, hogy ez az ideál így megfogalmazódhatott, mutatja a nyers, vad, kegyetlen, végletekig és bárki ellen harcra kész népvándorláskori-koraközépkori milites alapos megváltozását. De ez a habitusváltozás csak ott következett be, ahol anyanyelven és magas művészi szinten megfogalmazódott a lovagi ideál. Meglehet, épp ez a domesztikáció, ez a megszelídítés, ez a civilizálódás, sőt itt-ott egyenesen humanizálódás maradt el a honi miles-ek és nagyurak világában. Nem volt rá szükségük? Demográfiai, gazdasági, társadalmi akadályok híján soha nem kényszerültek fékezni képtelen önzésüket? Vagy már akkor is olyannyira a politika, a nyers hatalmi harcban megnyilvánuló — s kimerülő — politika kínálta az érvényesülés — egyéni és csoportos érvényesülés —kiugróan kedvezőbb útját, hogy egyébbel nem is igen érte meg ambíciózusabb embereknek foglalkozni? Ki tudja. Mindenesetre árulkodó Fügedi Erik felfedezése, hogy a 108 úri nemzetségből alig fele építtetett nemzetségi monostort, kettőnél többet pedig mindössze tizenhárom, és Nyugattal ellentétben itt ezek a monostorok sohasem azért épültek, hogy ott helyezzék el a család olyan tagjait, akiknek nem tudnak önálló létalapot teremteni. A nemzetség soha nem tekinti az Egyházat „egyenrangú partnernek, ezért sohasem merült fel az az Európában természetes gondolat, hogy az új intézmény falai között a társadalmi és szellemi elithez tartozókat gyűjtsék össze”. A kegyúr saját tulajdonának tekinti a monostort, s hivalkodó temetkezési helyül használja csupán. Sepelierunt. corpus eins in proprio monaste- rio, választja tanulmánya címéül a nagy mediévalista, s ez a beszédes cím egymagában köteteknél többet elárul a magyar nagyurak mentalitásáról. Hol írhatott volna itt egy olyan bizonytalan származású klérikus, mint Chrétien de Troyes akkora öntudattal: Mint könyveink megtanítunk Lovagságnak és klérusnak Görögország a hazája. Innét ment aztán Rómába Mindkettőnek a virága, Most pedig Franciaországba. Sajátjuknak tekintették itt a nagyurak nemcsak a monostort, de a klérikusokat is. P dic- tus magister kezdi művét szerényen történetírásunk megalapozója, hogy aztán szemmel láthatóan nagy tehetségét s nyugati kollégáival vetekedő műveltségét a fő nemzetségek ősisé- gének és eredendő előkelőségének bizonyítására fordítsa, azaz igazolja veleszületett jogukat az uralomra. És azóta is ugyanezt a szerénységet s készséget kívánják meg tőlük mindenkori nagyuraink és kisebb uraink. És az írástudó egyetlen vigasza ma is csak az marad, hogy felad valami fejtörőt az úrnak, ha persze ritkán olyan geniálisat, mint P dictus magister. Igaza lehet mégis Szűcs Jenőnek, ha benne látja a hiányzó magyar lovagregény megteremtőjét és legnagyobb mesterét. „Ez az egyházi ember, ez a latin író — egyetlen »alkotó« lovagi írónk, aki funkcionálisan is valamit játszik abból a szerepből, mint nyugati kollégái. Aztán csak Kézai képes valamit még felszinre hozni az államalapítás előtti hagyományból, de ő már egészen más tendenciákkal, ő már túl van a lovagi divaton, s neki sem jut eszébe magyarul írni. A »klasszikus lovagkor« leáldozott, az ősi hagyomány — igazi magyar lovagkor hiányában — elkallódott, a felejtés megszabott törvényei szerint a 13. század végére (úgy látszik) kitörlődött, ill. felismerhetetlenül folklorizálódott.” Kérdés lehet persze, egyebek közt Vízkelety András tanulmánya is azt demonstrálja, hogy mennyire „felismerhetetlenül”. Az azonban kétségtelen, hogy „a lovagkor, igazi lovagság hiányában nem tölthette be funkcióját: nem teremtett anyanyelvű irodalmat és a magyar etnikus hagyományból vajmi keveset ötvözött össze az univerzális-keresztény kultúra elemeivel.” Igazi lovagság hiányában azután a királyi udvar sem lehetett az, ami nyugatabbra, a királyi udvar sem tölthette be a maga széles körű funkcióját, nem válhatott — egyebek közt — az anyanyelvű művelődés bölcsőjévé. Bethlen Gáborig várhattunk, míg a mi fejedelmi udvarainkban ez az existentialis funkció megjelent. Hol maradt ebből a szempontból még III. Béla 108
