Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Vekerdi László: Magyar lovagkor? (Egy "operatív" politikai elit "hiánya szükségessége és feladatai" Magyarországon
fényes udvara is Heinrich der Löwé-jétől vagy a thüringiai őrgrófokétól. Nem dalnokok és lovagregények versenyének színtere volt itt az udvar, hanem egymás vagyonára, s ha kell életére törő nagyuraké és nagyúri klikkeké, trónkövetelők ürügyén és árnyékában. Hozzátartozik ilyesmi az udvari kultúrához Nyugaton is, kivált a Birodalomban, kivált a Staufok és a Welfek élet-halálharca idején. Csak ott éppenséggel nem ez a mérvadó. S még ha a hatalom koncentrálására és kiterjesztésére leginkább törő királyi udvarokban olykor ez volt is a döntő, hatását akkor is csökkentette, hogy a királyi udvar Nyugaton nem volt az érvényesülés egyedül vagy legalábbis egyedül nagy haszonnal kecsegtető színtere... Amint — legszebben tán Elias könyvéből látható — a renaissance és a barokk „abszolutisztikus” udvar sem vált azzá soha; egyebek közt épp ezért léphetett a német felvilágosodásban az udvar civilizatórikus szerepe mellé autochtón kultúrateremtő erőként a középrétegekből („Mittelstand”) verbuválódó egyetemi, írói, művészi „értelmiség”. Amikor aztán az abszolutisztikus udvar mellé majd helyére a parlament lép, ez is egy szűk politikai elit működési kerete és neveldéje maradt, egy operatív, azaz ellenőrizhető elité, amelyik nem az érvényesülés egyetlen igazán kifizetődő és látványos lehetőségeként választotta a politikát, nem is küldetésként, hanem mint egykor a lovagság a harci mesterséget, hajlamaihoz szabott és neveltetésének megfelelő mesterségként, egynek a sokféle foglalkozás közül. S akár egykor a lovagság, fékezni kényszerült vadabb ösztöneit, korlátozni önzését, elfogadni a foglalkozás írott és íratlan kötelmeit, s — elvben legalábbis — az operativitás, az ellenőrizhetőség követelményét. Ami persze nem azt jelenti, hogy ne akadtak volna Nyugaton is mindig és majd mindenütt az országot az inoperativitásba, az ellenőrizhetetlenségbe hajszoló hiú és őrült politikusok; a huszadik század egyenesen tenyészteni látszik őket. De ahol nem sikerült félretolniuk — mint Leninnek, Hitlernek vagy Mussolininek — az ellenőrizhetőség parlamentáris kereteit, ott azért mindig megőrződött valami a „lovagiasság sza- bályai”-ból, s nem szakadt meg, legalábbis nem hirtelen és véres cezúrával, A civilizáció folyamata. De ha az operatív józanság felett eluralkodnak az ,Angriffslust változatai”? Ha saját önteltségüket „nemzeti önépítésként” megélő politikusoknak sikerül inoperatív elveiket elég sok, erőszaktól sem visszariadó emberrel elfogadtatniuk? Kelet-Közép-Európa nem szűkölködik a Milosevics-Karadzsics — Seselj-Mate Boban — Trudjman-jelöltekben, a névtáblákat, szobrokat, történelmet, televíziót, rádiót gleichsehaltoló politikusokban, az önistenítő, önámító, magukat csalhatatlannak, sőt Jósnak” (és bírálóikat „hisztérikusoknak”) kikiáltó pártvezérekben és miniszterekben; ispánok, bárók, kiskirályok kenetteljes neokonzervatív utódaiban. De Lengyel Lászlónak van igaza: ne féljünk tőlük. Hisz ők is szívesebben utaznak (többnyire a mi adógarasainkból) Nyugat-Európába, Amerikába, Ausztráliába, mint mondjuk Kis-Jugoszláviába, ők is kényszerülnek úgy-ahogy megtartani e demokratikus parlamentarizmus szabályait. De mintha nem értenék vagy nem hinnék el Juhász-Nagy Pál operativitást óvó figyelmeztetését: „Csak egyfajta magatartás, a merev, az elzárkózó értetlenség attitűdje válik egyre gyanúsabbá, egyre tarthatatlanabbá.” Olvassuk azért annyiszor a fejükre, ahányszor csak lehet Bibó szavait: „a modern demokrácia végeredményben a dolgozó, a műgonddal alkotó ember életformájának a győzelmét jelenti a magát hatalmi helyzetekben kiélő, reprezentáló, arisztokratikus ember felett.” tltstkd trfc /t* /lut vcf~ ÚL Veres Péter levelezőlapjának részlete 109
