Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3. szám - Vekerdi László: Magyar lovagkor? (Egy "operatív" politikai elit "hiánya szükségessége és feladatai" Magyarországon

szakaszban azok a főurak emeltek várakat, akik országos méltóságokat viseltek, és ha másból (pl. hadizsákmányból) nem is, de méltóságukkal járó különjövedelmükből fedezhették a külön költségeket. A végső következtetést pedig úgy is megfogalmazhatjuk, hogy nem minden nagybirtokos rendelkezett a várépítéshez szükséges tőkével.” Azaz saját tőkéjüket már altkor is az országos hivatalból húzott pénzzel kellett kiegészíteni, netán épp utóbbira kellett alapozni az egész vállalkozást.

Champagne vagy Flandria grófjainak nem volt szüksége a királytól függő országos méltóságra ahhoz, hogy várakat építtessenek és fejedelmi udvart tarthassanak, futotta bőven do- miniumuk jövedelméből, kivált hogy Champagne és Flandria gazdag városokkal is ékeskedett, s a városokban messzi földön híres vásárokkal. Az ilyen nagyúr nyugodtan megengedhette magának, hogy békés és hűséges vazallusa maradjon királyi hűbérurának. Nálunk viszont még olyan országrésznyi területek ura is, mint Biharban Geregye Pál vagy a nyugati végeken Kőszegi Henrik, csak országos méltóság birtokában tudta megalapozni és fenntartani a maga helyi hatalmát. S a könyörtelen hatalmi versenyben — „vár szomszédvárat szül” hangsúlyozza a nagy mediaevalista — még akkor is pártviszályt kellett szítani, ha tán épp hiányzott az ügyeletes trónkövetelő. Fokozta a vetélkedő politikai elit harckészségét, hogy bukás esetén most már nem föltétlenül kellett kimenekülni az országból: a várúr visszahúzódhatott sasfészkébe, s várhatta az idők fordulását vagy a bocsánatot. Ami rendszerint nem is késett soká, mert a birtokaiban megcsappant király is rá volt szorulva — kivált ha hadakozni kívánt — báróira. Maradt tehát a róka fogta csuka, csuka fogta róka szituáció, s ezzel valamiféle torz stabilitás, amiben se erős központi állam, se virágzó territoriális (vagy pláne városi) autonómiák nem jöttek létre. Fügedi Erik, példaként Csák Máté pál- fordulásait és szerzéseit elemezve, így összegez: „az oligarchák nem nyugat-európai tartományokat építettek fel, hanem egy meghatározott területen annyit ragadtak el a királyi hatalomból, amennyit lehetett. Megtartották a királyi kormányzás szerveit is. Valóban kiskirályok voltak. Ezt a közvélemény világosan felismerte. IV. Béla korában az uralkodónak a nagyságosimagni.ficus, vagy excellentissimus) címzés járt ki, a bárókat még csak egyszerűen »nemes úr«-nak (nobilis vir) titulálták, ami még az Aranybulla szóhasználata szerint veendő, amikor a főurat tekintették »nemes«-nek. Mátét és társait már a század végén nagyságosoknak címezték azok a hiteles helyek, amelyekkel »hivatalos« érintkezésbe kerültek.”

Ezek a nagyságos urak kíméletlen küzdelem során szelektálódtak az arisztokrácia várakat építtető élcsapatából; a 13. század végére mindössze öten maradtak. A következő század elején sorra megbirkózott velük I. Károly, de Csák Mátéhoz nem nyúlt. Bölcsen kivárta, míg meghalt, s akkor birodalma magától az ölébe hullt. A nagyságos úr úgy látszik saját érdekén kívül az égvilágon semmiféle érdeket nem tudott képviselni. A nagyságos urak váraiban lovagok — helyesebben lovagi fegyverzetben és lovagi mód harcoló lovaskatonák — voltak, de közös élményt és életeszményt megélő lovagság, érvényes lovagi kultúra nem volt.

„A 13. századi európai lovagi kultúra arisztokratizmusából is következik — úja Kurcz Ágnes sokszor és méltán idézett monográfiájában —, hogy a hazai átvevő elsősorban a királyi udvar: külföldről jött királynék és lovagok, sőt vándorköltők révén meg-megújuló kapcsolatban állt a nyugat- és délnyugat-európai, valamint a bizánci udvari-lovagi kultúrával. A terjesztés szándéka, a propaganda, a kancellári oklevelek szerint, meg is volt, de az elsajátító széles társadalmi bázis hiányában a királyi udvarhoz legközelebb álló arisztokrácia vette át elsőnek (és leginkább) a nyugati lovagi kultúra adekvát elemeit. S minthogy a tartományurak leverése után a hatalmat megszilárdító Anjou-uralkodók lojális nagy- és középbirtokos családokban építették ki az arisztokrácia utánpótlását, ez a nem homogén réteg válhatott az udvarban prolongált lovagi kultúra bázisává.”

Még az Anjou-korban is kizárólagosan a királyi udvar, tehát a lovagi kultúra kerete, ámde most már az udvar nem egyszerűen gyűjtőhelye külföldi s hazai lovagoknak, hanem — akárcsak Nyugaton — előkelő nemes ifjak neveldéje a lovagi életre. A lovagi külsőségek, szokások, szertartások, szólásformák közepette felnevelkedett apródok (iuvenes) aztán már nemcsak fegyverzet és harcmodor tekintetében voltak lovagok, mint azok, akik egy évszázada II. Andrást kísérték a Szentföldre, hanem egész habitusukban, Pierre Bourdieu szerint értve a „habitus”-t, azaz tartós és átadható „hajlandóságok” (diszpozíciók) rendszereként, amely hajlandóságok integráns részei az általuk keltett s fenntartott társasjátéknak, s maguk is termékei ugyanakkor. A habitus nevelkedés során implicite intemalizált és explicite megtanított hajlandóságai működnek finoman és soha nem egészen tudatosan a jelenségek felszí105