Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Vekerdi László: Magyar lovagkor? (Egy "operatív" politikai elit "hiánya szükségessége és feladatai" Magyarországon
ne alatt, s formálják bármiféle szabályok nélkül vagy egyenesen ellenükre az emberek cselekedeteit, gondolatait, vágyait: egész „életformájukat”. Az életforma (Lebensform) — ha hihetünk Greimas kutatásainak — formálja vagy mondjuk inkább informálja azokat a „nyelvjátékokat” (és mutatis mutandis „szem-játékokat”), amelyekben egy osztály-, politikai, gazdasági vagy értelmiségi elit, vagy általában egy társadalmi csoport kifejezi a maga saját (és sajátos) habitusát. így végülis a habitus milyensége és minősége fogja kialakítani a kifejezés sajátosságait, minősíteni milyenségeit; ha úgy tetszik, ez fogja definiálni a „sajátosság méltóságát”. Amikor nálunk az Anjouk udvarában a lovagi habitus és a hozzá tartozó életforma meghonosodott, tőlünk nyugatra a lovagi kultúra már elindult hosszú hanyatlásának útján. (Ha ugyan nem volt, mint Franco Cardini véli, mindig is „élőhalott”.) Más habitusok és életformák léptek mellé és egyre inkább a helyébe: a városi-polgári (kereskedő, bankár, kézmíves, tisztségviselő, patrícius), klerikális-intellektuális (magiszter, jogász, prédikátor, orvos, filozófus, diáit, poéta, hivatalnok), hivatásoszsoldos (condottieri, hajósvállalkozó, Schultheiss) életformák. Nyugaton a vezetésért vagy egyszerűen a jobb megélhetésért küzdők életformák gazdag skálájában választhattak, ahol csak az egyik és egyre inkább nem is a legkecsegtetőbb volt a nemesi-lovagi. Nálunk ellenben hatalmasan előrejutni és meggazdagodni, igazán érvényesülni kizárólag a királyi udvarban lehetett. A nagyúri és — az Anjou-kortól kezdve — a nemesi-lovagi életformáknak nem is volt számottevő világi versenytársa, egyeduralmát kívülről semmi sem fenyegette. Másféle habitus a saját hangján meg sem szólalhatott mellette, hiszen még a krónikás klérikusok is a nagyurak vagy a nagyságukra törő kisebb urak szájaíze szerint beszéltek, s nyilván még inkább így énekeltek a joculatorok. Ha ugyan valóban énekeltek a királyi udvarban s tán nagyúri várakban, ha ugyan egyáltalában volt a nagyságos uraknak magyar énekre igénye. Nem tudható, a honi lovagi kultúra magyarul tökéletesen néma. Csak egy- egy mélyből feltörő, véletlenül fennmaradt klerikális forrás, mint a Halotti Beszéd bámulatosan érett magyar dikciója vagy a Máriasiralom megrendítő nyelvi gazdagsága árulkodik róla, hogy kellett itt valami másféle érzelem- és értékvilágnak is léteznie, mint a Kőszegi Henrikeké és a Csák Mátéké; csak a krónikákból nagy nehezen, etnográfiai párhuzamok alapján kihámozható legendák — mint épp a Szent Lászlóé — figyelmeztetnek rá, hogy nem minden téren uralkodott az arisztokrácia nyugati mintára, de hamisítatlan „szittya-magyar” öntudattal sőt identitástudattal kialakított Nemzeti öncélúság-a, Fülep Lajos nagy tanulmánycímét és fogalmát itt Szűcs Jenő szerint is értve, a kizárólag önmagát natio-nak elismerni hajlandó, ám az egész ország minden lakosának képviseletét eleve jogának tekintő „nemesi öncélúság” gyanánt. Az Anjou-udvarbanmeghonosított fényes lovagi külsőségek ezt a nemesi öncélúságot, ezt a nemesi „nemzeti önépítést” erősítették. Ez a későn kiteljesedett, egyszerre nyugati és „szittya” orientációjú udvari-nemesi kultúra nem igényelte a magyar nyelvű lovagi irodalmat, magasan elszigeteltségében nyilván nem is tudott volna mit kezdeni vele, hiszen itt nem volt az egyszerű falusi szabadok meg az udvari előkelőségek között olyan népes és tagolt lovagi réteg, mint nyugatabbra. De az épp ekkortájt újból megélénkülő nyugati kapcsolatok is másféle művelődési és politikai ideálokat sugalltak s kívántattak már meg. Találóan úja Vízkeleti András: „Magyarországon nem is annyira a sokat emlegetett fejlődésbeli lépéshátrány bonyolítja a helyzetet, hanem az, hogy nálunk ezek a kb. egymásfél évszázaddal megindult analóg folyamatok akkor válnak megvalósíthatóvá, »időszerűvé«, amikor már a századdal későbbi, »modernebb« német és más nyugati társadalmi-művelődési viszonyok is éreztették hatásukat, tehát a folyamatok kifutási ideje rövid és csöke- vényes volt. Ugyanez figyelhető meg később, a magyar és a nyugati reneszánsz és barokk viszonylatában is, amint erre Klaniczay Tibor több ízben rámutatott. Persze akkor már a török is közbeszólt. Mégis, talán inkább ez a körülmény, mintsem az ími-olvasni tudó laikusok csekély száma játszott közre abban — amennyiben az emlékek hiányából erre kell következtetnünk —, hogy nem alakult ki magyar nyelvű lovagi irodalom.” De nemcsak egyszerűen elkésett, sietős és következésképp csökevényes folyamatról volt szó. A magyar társadalom egész szerkezete és ezzel összefüggésben a honi civilizáció folyamata volt olyan — hangsúlyozza Szűcs Jenő —, hogy abba nem igen fért bele a lovagság. Ugyanis „mielőtt a nemesség ki nem alakult, lovagság természetesen nem alakulhatott ki, a nemesség pedig főbb kontúrjaiban is csak a 13. sz. utolsó harmadában lép színre. Egyes lovagok voltak természetesen a magyar 12-13. században is, nemcsak a külföldről jöttek, hanem 106
