Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3. szám - Ittzés Mihály: Emlékek, találkozások

A hatvanas években zenetanári és karnagyi munkám mellett éveken keresztül zenei szerkesztőként dolgoztam az akkoriban virágzó győri Ifjúsági Irodalmi Színpadnál. Az együttes Perédy László színművész művészeti vezetése és Z. Szabó László, a jeles irodalmár és gimnáziumi tanár dramaturgi-szerkesztői munkája eredményeként országos hírnévre tett szert. A tehetséges és lelkes műkedvelő társulati tagoknak köszönhetően sok szép, sőt emlékezetes versműsor vagy ünnepi előadás született meg. Természetesen a Költészet Napja mindig alkalmat adott nekünk is a vers, az irodalom ünneplésére, népszerűsítésére, különös tekintettel a kortárs alkotókra.

A győri Kisfaludy Könyvtár jóvoltából megbízhatóan idézhetem az 1967. április 9-i vasárnapi eseményeket a Kisalföld című lap április 11-i számából. „Illyés Gyula és Simon István Kossuth-díjas költőink látogattak el Győrbe, s velük együtt né- hányan a Dunántúl című antológia szerzői közül: Bódás János, Arató Károly, Koncz István, Kulcsár János” — számoltak be az eseményről a lap munkatársai m.

1. és g. b. vagyis Maros László (aki később Maros Dénes néven vált ismertebb újságíróvá) és Gárdonyi Béla (ma a Dunántúli Napló munkatársa). „A sikeres válogatás, a szavalok szép versmondása mind a közönség, mind a szerzők tetszését megnyerte. A zenei betétek, a Zeneművészeti Szakiskola kamaraegyüttesének muzsikálása tette teljessé a délelőtti programot”, amelyet a városháza nagytermében zsúfolt ház előtt rendeztek meg. Délután a Tanítóképző Intézetbe látogattak el a vendégek. Illyés Gyula ekkor elmondott szavait a Kisalföld A költészet áhítata című beszámolójából teljes terjedelmében idézem:

„— Kedves barátaim! Mi, országot járó költők lépten-nyomon azon gondolkodunk, hogyan tudjuk megvalósítani ezt a szólamot: találkozni a néppel. Mindketten pusztai emberek közül valók vagyunk, és azt a csodát keressük, amikor a nagyvilág üzenetét át tudjuk adni annak a rétegnek, ahonnan jöttünk. Ez majdnem lehetetlen: nehezen jut vissza a költészet azok közé, akiknek a kezéből vettük. Ha van érintkezési pont, ha van közvetítő áramkör, az ti vagytok, akik faluról jöttetek, és falura mentek vissza és szemtől szembe kerülve az emberekkel elmondjátok nekik a mi gondolatainkat és reményeinket.

A költészet varázsa kettős: az egyik benne van a költeményben, azt meg lehet tanítani, a másik — a mélyebb, a gazdagabb, ezt csak a személyes találkozás adhatja.

Az utóbbi esztendőkben sokat beszélünk a városba vágyakozásról. Hogy az emberek otthon, a faluban is megtalálják a helyüket, arra nemcsak anyagilag, hanem lelkileg sincsenek felkészítve. Nektek, akik vidéken fogtok élni, lesz ez a dolgotok. Amit én tudok erről, az roppant egyszerű. Franciaországi példát mondok csak: a vidéket kulturálisan is egyenrangúvá tették a városokkal. Valamikor csak a báját, a csábítását éreztük a városi életnek, most már a negatívumait is. Nem véletlen, hogy Nyugaton a hét végén sokan menekülnek vidékre a nagyváros zaja e- lől. Ne gondoljunk fényűző villákra; közönséges falusi házakban töltik el szabad idejüket a nagyvárosok lakói: ott pihennek, olvasnak, művelődnek.

Tudomásul kell vennünk egy új jelenséget: a munka értékét nemcsak a termelékenységi foka határozza meg, hanem az is, hogy milyen szívesen végzik el. Ehhez jó közérzet kell. Meg lehet és meg kell találni Magyarországon is annak a lehetőségét, hogy az emberek vidéken is olyan kulturális életet éljenek, mint a városokban. Az irodalom tudja, érzi a felelősségét, hogy az idő elébe kell állni és állást kell foglalni ezekben a fontos kérdésekben. A hivatalos szemlélet is jó irányba változik már: a külföldi példák nyomán is arra törekednek, hogy egységes műveltségi szint legyen az egész országban. Éppen ezért ne tragikusan fogjátok fel, amit mondtam, hanem bátorításul. Hallgassátok meg a komoly szót: szeretném a telketekbe olta97