Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Ittzés Mihály: Emlékek, találkozások
ni, hogy jókedvűen éljetek, a jövő szemléletével dolgozzatok, és lelkesen, vidáman álljatok azon a helyen, amelyet választottatok.” Simon István szavaiból csak azt a néhány mondatot akarom idézni, amelyeket a kortárs krónikás is kiemelésre érdemesnek tartott: „A mi kultúránk, irodalmunk a népben gyökerezik. Két feladatunk van most, amely a költőknek és pedagógusoknak közös: segíteni abban, hogy népünk megőrizze és újrateremtse önmagát, és hogy régi önmagával kontaktust teremtsen.” Összefüggéseiből kiragadva persze mást is jelenthet, mint amit a költő szánt neki akkor és ott. Ezért mégiscsak megtoldom a kis beszéd utolsó gondolatával: „Csak így taníthatjuk meg, mi az, hogy magyar, mi az, hogy szocialista és mi a szocialista magyarság — amely létünk alapja.” Ki-ki döntse el, mi a korhoz kötött, mi a múlandó, s mi a ma is érvényes, maradandó ezekből a gondolatokból... A tanítóképzős rendezvényt követő uzsonna és beszélgetés adott keretet annak az apró mozzanatnak, amely eszembe idézte ezt a régi eseményt. Úgy adódott, hogy az uzsonnaasztalnál Illyés Gyulával és feleségével szembe-szomszédok lettünk. Beszélgetés közben előhozakodhattam egy engem érdeklő kérdéssel is. Számomra nagyon is időszerű volt, amit felvetettem, hisz az irodalmi színpad zenei szerkesztőjeként általában megpróbáltam a hangulatban, jellegben odaillő hangszeres művek mellett a műsorra tűzött versek költőinek megzenésített alkotásaiból is válogatni. Nos, a kérdés, amelyet Illyés Gyulához intéztem, arra vonatkozott, hogy miért zenésítették meg olyan kevés versét. Illyés jellegzetes huncut, barátságos mosolyával, szemét összehúzva így válaszolt: „Azt tartják, hogy mennél súlyosabb, mennél inkább gondolatokban gazdag egy vers, annál nehezebb megzenésíteni. Úgy látszik az enyémeket is ilyennek találják a zeneszerzők, ezért nem választják.” El is nevette magát, s hozzátette: „Ezt csak tréfából mondom. Igazán nem tudom mi az oka. Inkább a zeneszerzőket kellene megkérdezni.” S még valami effélét hozzátett, hajói emlékszem: a játékosabb formák, a csengő rímek inkább kívánkoznak zenébe. Felemlítettem a nem sokkal korábban megjelent Dőlt vitorla című kötetének egyik versét, az Újévi ablakot, milyen pazar lehetőséget adna a szabad vokális kifejtésre, a , játék” a hó és oh szócskákkal, aztán több, mint puszta hangulatképet rajzoló, inkább életérzést kifejező rövid felkiáltások csúcspontos kiemelésével: [...] hány bukás hány elsikoltott néma oh [...] [...] mennyi végső késő oh [...] [...] mennyi hiábavaló oh [...] [...] mennyi halál-tiszta szó — Igen, elképzelhető, hogy zenében is megtalálná helyét e vers. Meg kell próbálni. — mondta a költő. A megvalósítás nem váratott magára sokat: Decsényi János 1968-ban kórusművet írt e különös, majdhogynem szövegtelen Illyés-versre. Tudtommal alig-alig adták elő, talán meg sem jelent. Azóta persze más szerzők jóvoltából is gyarapodott a zenei Illyés-repertoár. Hogy csak a legnagyobb szabású alkotást említsem, Szoko- lay Sándor kantátájával, melyet Hódolat Kodálynak címmel 1975-ben írt. A zenemű Illyés Gyula ódájának megzenésítése. Az eredeti vers címe: Bevezető egy Ko- dály-hangversenyhez, s maga a költő adta elő a nyolcvan esztendős mestert köszöntő kecskeméti hangversenyen, 1962-ben a Katona József Színházban. Számomra nem is annyira a vers első olvasása emlékezetes, hanem az, ahogy 1967- ben, néhány héttel Kodály Zoltán halála után a rá emlékező, életműve előtt tisz98
