Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.)

dolok, azért mégsem kellett volna fegyvert adni az én kezembe, legalábbis éles töltényeket nem, mert - sokakkal ellentétben - én jól tudom: néha mintha egy kicsit beszámíthatatlan lennék. Akarom mondani: sokakkal ellentétben én tisztában vagyok, miként csap át az ember önmaga ellentétébe felgyülemlett sérelmeiben, sajnos azonban nem mindig sikerül fékeznem magam. Maga a tisztában-levés nem tudja minden esetben elejét venni a dolognak. Képzeld, hogy ne filozofáljak tovább, a családom múltjából nemrég előkerülő, történelem feldobta, sok mindent átélt, mostanában-régebben a szolgálati revolveremet helyettesítő, be nem jelentett kis kézifegyveremmel egyszer még az egérlyukba is belelőttem, persze, ezt akarom elmondani. Ez lehetett hülyeségeim teteje, miután rábukkantam arra a pisztolyra, amelyről ilymód kiderült, hogy nagyapám - határozott állításával ellentétben — sohasem szolgáltatta vissza.

Hihetetlen, de így igaz: az Egri csillagokban rejtegette, amire én puszta véletlenségből jöttem rá legutóbbi x-i látogatásom alkalmával, amikor megakadt a beszélgetés köztem és apám közt, én pedig - amolyan mellékmozdulatként - leemeltem a poros Csillagokat, hogy szórakozottan belelapozzak. A könyv szokatlanul súlyosnak tűnt — rögtön felfedeztem, hogy miért: lefűrészelt csövű pisztoly feküdt a kibelezett lapok rejtekében. Elkértem apámtól a kötetet, mondván, hogy fel szeretném frissíteni egy kicsikét a vele kapcsolatos emlékeimet, miközben azon csodálkoztam, hogy a fenébe nem vetődött fel még senkiben, mitől ilyen nehéz ez a regény. Otthon kivettem a fegyvert és megvizsgáltam. Hátamon végigfutott a hideg: a pontatlanságot eredményezően túl rövid, de, tegyük fel, a halántékhoz illesztve untig elég hosszú csőben 1 darab színarany golyót találtam az élet végére pontot tevő aranylövéshez. Orega- pámnak tehát bizonyos kételyei lehettek a békés öregkorral kapcsolatban? Hányszor emelhette fejéhez, örök titok, tény az: a ravaszt nem húzta meg. Én viszont meghúztam: és beletüzeltem ezzel a bizonyos szempontból családi ereklyének nevezhető lőfegyverrel a lyukba, mert jócskán felzaklatott az, hogy egerem nem akar megjelenni: akkor már két hete hírét sem hallottam, közben rájöttem, nélküle még magányosabb vagyok. Beledurrantottam a sokkarátos kúpot, hogy csak a felkavart csend leülepedésével döbbenjek rá, mit cselekedtem. Az ajtóhoz futottam, és kinéztem a folyosóra: semmi sem mozdult a félhomályban. A felsőbb szintek rövid ideig még labdáztak a lövéssel, utána ismét csend. Na, gondoltam magamban, kilőttem az aranygolyót, amelybe talán nagyapám meg a hűtlen nagyanyám két karikagyűrűje is bele lett olvasztva. Vártam. Kb. fél óra múlva megnyugodtam, hogy ha eddig nem, ezután már nem jönnek értem, nem kopogtatnak be megérdeklődni, vajon innen hallatszott-e a lövés — egy értelmetlen tettel több vagy kevesebb, többé nem érdekel senkit. Lehet, így jobb, mintha végül mégiscsak a koponyámban kötött volna ki a gyilkos lövedék: talán van még keresnivalóm ezen a földgömbön. Talán ha tengerre szállnék, valamelyik messzi földekre hajózó vitorlásra, az lenne a jó, azután, hogy álarcosán kifosztottam a szerzői jogvédőt, egy napilapokból kiollózott lakonikus üzenetet hagyva hátra: uR aiM!

ez NeM más, Mint aZ IGAZSÁG szöRnyű pOrölyCSApása.

— De hiszen az elszenvedett igazságtalanságokért nem ők a hibásak, te barom! Teneked van megjegyezni valód, amikor te vagy a legnagyobb csörgő13