Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.)

sipkás hullarabló három falu határában, különben sincs már lövedéked, te mihaszna! Épp most lőtted ki az utolsót, te semmirekellő!

— Semmirekellő, kedves barátom, semmirekellő.

Visszatettem a revolvert a helyére, ahol annak mindörökre nyoma veszett a tengernyi handzsár, gyutacsos puska, kopja, mozsárágyú zúzdájában. Soha többé nem vettem elő. A lehető legjobb helyre került, vissza a maga társaságába, ahol újraöntve még szüksége lehet rá valakinek, akinek - elleniében velem — tényleg kelleni fog, és tud is vele majd bánni. Megmostam a kezem a fürdőszobában, visszajöttem, és a karosszéket az egérlyuk felé fordítva, felkészültem a hosszú, vezeklő várakozásra. Erős, markoló fájdalmat éreztem a mellkasomban, pár perc múlva kissé alábbhagyott, a normális keretei közé szorult, így nem zavart további meditálásomban. Őszintén szólva, tényleg nagyon hiányoltam kis pajtásom, ami, láthattad, bizonyos ponton primitív bosszúvággyá fortyant bennem, hogy később fokozatosan lehiggadjak az apró emberek viharos kirobbanásait követő gyors megbánásban: tán csak nem sebesítettem meg? Úgy éreztem, rajta kívül nincs senkim a világon, mert Éti akkor még nem állt szóba velem, annak ellenére, hogy éreztem felőle halvány vibrációkat; sajnos nem tudtam hinni a fülemnek, így nem alakult semmi; nem alakulhatott — ezt hittem, és nem is kezdeményeztem. Ez az egér volt egyetlen társam, ez a kis amigo, bizonyos szempontból jómaga is desperádó, aki mintha határtalan sztoikus türelemmel viselte volna szeszélyeim súlyos terhét azokban a számára kevésbé előnyös szereposztású játékokban is, az előadásban, amelynek egyes műsorszámait gyakoroltuk, részemről talán azzal a hátsó gondolattal, hogy ezekből az együgyű mutatványocskákból még hasznom származhat valaha. Ha más nem, egyszer megmutatom Étinek, mit tudunk mi barátommal ketten, ezzel a kis, zökkenőmentes átváltozásokra képes lénnyel. Az egyik mutatványunk így nézett ki: papírból gombócot gyúrtam, zsineg végére kötöttem és úgy ráncigáltam az orra előtt, ő pedig kapkodott utána, egyre ingerültebben, míg én a bolondját járattam vele. Nem vette észre a játék hevében, a papírgalacsin után futkosva, meg-megpofozva azt, hogy a szálak végei az én kezemben összpontosulnak, sőt, azt tapasztaltam, akárha ez a játék tetszene neki a legjobban! Azaz nem, a legjobban azt kedvelte, melyben csettintésemre ő a vállamra ugorva, gúnyos fintorral rásandít a szelídítői vállpántomra. Ezt utóbb inkább az ő kedvéért játszottuk, habár némi rejtett, áttételes örömet én úgyszintén leltem benne, ezt be kell vallanom, különben konfesszióm hitelét veszítené elsősorban a saját szememben. Miután megkaptam a magamét, következett sorrendben a harmadik szám, az állatszelídítés: én az idomár, ő az oroszlán. Még meglévő portási egyenruhámban a fakanálra kötött nadrágszíjammal különböző tárgyakra parancsoltam fel elégtételként az előző jelenetért, miközben ő — tőle telhetőén — torkaszakad- tából üvöltött, morogva a nadrágszíj után kapkodott mindkettőnk épülésére és mérhetetlen derülésére. Alapjában véve — jól tudom - mégiscsak balga kis játékok voltak ezek, csakhogy engem módfelett megnyugtattak, látván, miként fér el egy ilyen egyszerű koponyácskában is, mint ezé az egéré, minimum két személyiség, ha nem több. Aiszóposz mester sommás lélekbúvári stílusában: egyazon fedél alatt egér és macska. Mondjuk, teljesen vaktában: Kierkegaard és például Rabelais meg az a rengeteg kacat, amivel nap mint nap csökönyösen bélelgetjük, tömítgetjük agyunkat, rosszabbul bánva vele ilymód,

14