Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3. szám - Pintér Lajos: Kormos-evidenciák (Egy boldog nap szomorú leírása)

Játszottam valamikor a Fradi ifiben — mondta Pista. Még a sportújság is megemlékezett rólam. A kis hatásszünet után hozzátette: Azt írták, hogy én voltam „a csatársor kerékkötője”. Tűnődöm rajta, melyikre is volt büszkébb, arra-e, hogy „népi szürrealistának” keresztelte el, ha jól tudom, Szabó Lőrinc, vagy arra-e, hogy a „csatársor kerékkötőjének” a Sport?

Visszatérvén, ott álltam két jeggyel a Móra előterében. Van még időnk, ebédeljünk meg a meccsig, javasolta Pista. S elmentünk a Rézkakasba. „Költők, kölkeim, egyetek” — mondta.

Egyszer az Egyetemi Színpadon megkérdezte tőle Kiss Ferenc irodalomtörténész, váratlanul nekiszegezvén egy írói találkozón, hogy melyik a kedvenc verssora. „Nyújts feléje védő kart” — mondta gondolkodás nélkül. Erről beszélgettünk-e aznap? — már nem tudom. Mit ettünk a Rézkakasban, mit ittunk? - már nem emlékezem, taxival mentünk-e a meccsre vagy ismét csak villamossal, már nem emlékszem. Elbánik kegyetlenül emlékeinkkel az idő.

De arra emlékezem, többször mondotta, hogy Pista talán legkedvesebb könyve Bibó A harmadik út című emigráns kötete volt. (Most visszalapozva látom, hogy

1960-ban jelent meg Londonban.) Külön is szerette, s emlegette belőle Szabó Zoltán bevezetőjét. Azt hiszem, Szabó Zoltán bevezetőjének legtöbb mondatát Pista tudta kívülről, mert most, ahogy újraolvasom, ráismerek a tőle hallott szavakra.

Jelképesnek és sokrétegűnek tudhatott Kormos egy jelenetet, hisz olyannyiszor felidézte. Történelmi napok, az országgyűlés épületében egyedül Bibó, az államminiszter, kiáltványt pötyögtet írógépén, s elözönlik az épületet a katonák. Ellenséget nem találván, percek múltán már nézegetik a parlament nagyívű freskóit. S innen Szabó Zoltán szavai: „A naptár novembert s vasárnapot jelez, az elsőt Halottak Napja után. Az ágyúszó a város peremén elözönlést dörög, a fehér zászló a parlament kapuján kapitulációt hirdet. Az ország néptelen házába behatoló szovjet katonák a szőnyeges folyosón fegyverest hiába keresnek: a vak is látja, hogy a épületet nem védi senki. Már inkább kíváncsiság, mintsem gyanakvás rúgatja be velük a nehéz tölgyfaajtókat. Az egyik teremben mégis találnak valakit, egy civilt. A magas, hajlott hátú, borotválatlan férfiú egy írógép előtt ül. ír. Mivel tanárra, s nem partizánra emlékeztet, nem bántják. Célpont híján a megszállók turistaösztöne támad fel a katonákban: nézegetni kezdik a termek falfestményeit... A kopott ruhájú, korántsem ünnepélyes külsejű férfiú pedig kopogtatja az írógépen, számukra semmitmondó nyelvén, a maga mondandóját. »Magyarok« — írja...”

Két órakor, inkább háromkor kezdődhetett a Fradi-Haladás meccs, időben ott voltunk, s hazai győzelmet reméltünk. Kormos mint lelkesebb drukker, én meg az ő kedvéért. Mit mondjak a meccsről? — tizenhat év távolából. Meddő hazai fölény, metaforakönnyű gáncsok, átlátszó kis támadások. A közönség pedig fürdőzik a szikrázó kora nyári fényben, reflexszerűen ócsárolja az ellenfelet és a bírót. Talán nevetünk is a képzavarokon. Aztán egy gyors kontratámadásból gólt lő a Haladás, morgás a nézőtéren. Itt-ott egy „Mindent bele!” kiáltás. Még görcsösebb hazai próbálkozások, s perceken belül egy újabb kontratámadásból még egy gólt lő a Haladás: 0-2.

Nézegetem most utólag, a táblázatot. A Fradi a negyedik volt, a Haladás ötödik. Tehát ez afféle rangadó meccs, ahol győzhet a vendég is, ahol a mérkőzés bizony háromesélyes. S barátaim, nézem az összeállítást, a Haladásban játszott akkor még két válogatott játékos, két igazi klasszis, bizonyos Halmosi és Kereki urak. De mi mégis ott álltunk leforrázva, s nem tehettünk mást, magunk között dicsértük a szép kontrajátékot.

Egyszer csak körültekintvén, azt láttam, hogy szúrós szemek tekintenek ránk. A Haladás szurkolói közé ülhettünk? — mi, Fradi-drukkerek. Vagy épp a fradisták

68