Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.)
nak síró, jobb oldalt utasainak rívó gyászmenete, különböző színű virágokat, zsebkendőket és karszalagokat dobálnak a hullámsírba, közben arra kérik Étit, erejéhez és tehetségéhez mérten enyhítsen hallatlan fájdalmukon, Éti azonban lenge pongyolájában Wagner és Gershwin után már csupán a Kék Duna keringő távoli reminiszcenciáit teheti fel, lehalkítva a lemezjátszót, majd tehetetlenül kulcsolja össze kezét, hisz mást immáron nem tehet. Esetleg kislány, s könnyű topánkáját veti oda a kapitánynak, aki belekapaszkodik, és hálás búcsút int Éti masnis alakjának, míg a tömeg bal oldala kocka, jobb oldala viszont kövér gömb alakú könnyeket könnyezik, s ezek elemeiből ki-ki felépíthetné a maga könnyvárát, mert erős várunk ám a könny! Ezen a ponton minden előjel nélküli dulakodásra kerül sor, ezt követően természetesen kemény beavatkozásra. Egyesek téves alakú könnyeket erőltetnek ki az ellenkező oldalon, amitől aztán végképp megbolydul egy nagyon picikét a tömeg. Tettlegességre kerül sor, míg meg nem szólal a tűzoltókká átvedlő utcamosók szirénája, és fel nem mossák az út túlhevült burkolatát, minek folytán helyreáll a rend meg a tisztaság, s mindenki sír tovább, és siratja tudat alatt a kezdetlegesen navigáló, vaskos könnyeket sírót is, kinek a kövek közé tunkolt mocskos, félig állati testéből kocsányon lógnak ki a szemgolyói, immár meglehetősen bamba dülledtséggel, mindenkitől elfeledten, és nincs véleményük a legnagyobb kalapú gombáról sem, mert végül a szív környéke is elhagyja magát és hold és hideg van a világon... — Értem: te bolond vagy — mondja Éti. — Igen — érkezik egyre messzebbről a válasz. - Mindenekelőtt minden nedvemet kisíró, zsugorodó, lassan puskaporszáraz borúlátó, ici-pici cipőcskéimben, spilhóznimban a szőnyeg alatt, pukkanásra várva. Ott lapulok és reszketek. Most menjél szépen haza aludni, mert egyedül akarok maradni. (Hosszú csend.) OTTHONOM ZÖLD MEZŐI. szép páter további története(i) Úgy álljatok, hogy mindenki lássa! Na, ezen az ágyon itt, ezen hevertem én a felmondásaimat követő tétlen órákban, s bámultam ezt a kaszlit, amelyet a vezényszóra hullámzó májusi búzamezők, méginkább a baka kimenőruhájának a színére festettem át életem egyik hosszúra nyúló vasárnap délutánján, amikor épp nem tudtam mit csinálni, elviselhetetlenül unatkoztam. Már meguntam volt emlékeim is, nem tudtam velük tovább mit kezdeni - erőt vett rajtam a tökéletes semmittevéssel párosuló szörnyű kétségbeesés. Emlékeim kútja kiapadt, új víz nem gyülem- lett benne. Emlékek, emlékek! — sóhajtottam, számban keserű ízzel. — Ezekből él az ember? Hány emlékből áll egy kortárs átlagember? Milyen az emléktelen ember? Hány évesnek kell lennie az embernek, hogy többé ne történjen vele semmi? Úgy látszik, viszonylag fiatalon is megeshet ez a szégyenteljes és csúfos dolog, aztán tovább nincs. Egyre mélyebbre süllyedsz, nem tudván kiragadni magad a kátyúból, életed lápvidékén tenmagadat az élősárból. A kénes kipárolgásokban makacsul egyazon dolgok tűnnek fel előtted, bálnavadász hajód, szigony-szakállad előtt állandóan ugyanaz a silány, ámbrátlan 11
