Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Csiki László: A héja vére (avagy Az előadó felkészülése)
tat bennünk, s nem bírunk megszokott állapotunkba visszatalálni. Máig tisztázatlan viszont: maga a mámor ez, vagy a másnaposság. Érzékenység dolga. E tekintetben egyforma a káprázat és a betegség, mélység és magasság. Én egyik felemmel erre, a másikkal arra játszom. A túladagolás éppen olyan intenzív, sérülékeny állapotba hozhat, mint a hiány, az elvonás. A sóvárgás, fiam. Ez az alapja mindennek. A testileg átérzett kívánkozás. A belefeledkezésre: és a menkülésre belőle. Akárcsak a szerelemben. Amikor annál többet akarsz, minél többet kaptál. A kielégültség, ha igazi, mohóságot szül. Sőt, az önmegtartóztatás és a szaturáció jelentése is azonos számunkra, ostobán kifinomult és kiművelten ostoba énjeim számára tehát. Hasonló az eufóriája. Csak a „rendes”, mindennapos szerelmi gyakorlat ad nyugalmat. De minek a nyugalom a szerelemben? Ónellentmondás ez, fiam, és elfogadása nem egyéb képmutatásnál vagy egyszerű tehetetlenségnél: rejtett impotencia.A kicsapongás vagy a remeteség volna az igazi. Volna, ha lenne. Többnyire azonban rendezett házasságban élünk, s a végén azt is megszokjuk, hogy sose leszünk képesek beleszokni. A megértéssel is így vagyunk. A folyamatos, a lanyha tanulás, megismerés — jól mondják —: felkészülés. Igen ám, de a megvilágosodásra! Az orgiára. Jobbaknál: a villámcsapásra. Várakozási álláspont, ugyanakkor folyamat. Sodródsz, miközben nem mozdulsz. A megértés villám-villanásának kell elkövetkeznie, a kiszámított istennyilának, hogy utólag értelmet nyerjen. Hanem semmit nem ér az egész, amin végigkínlódtuk magunkat, legyen az iskola vagy meditáció. Legjobb volna elfelejteni. Hagyni, hogy egyik felünk, a művelt, a szorgalmas és nemes hordozza a tudást, a megtanultakat, keveredjen csak, bújjon el a többi okos között — és aztán disznó módon lecsapni rá, az áldozatra, a vérét ontva belekeverni az igazi felismerésbe, és azzal megsemmisíteni. Őslakosként felfalni a szívét. Egy vagyok már? Elkaptam a másomat? Jó, akkor hozhatod a következő nagy poharat. Ez már másra kell. Kezdem megérteni a találkozást önmagámmal, csakhogy végre is kell hajtanom. Két énem szerelmes nagy egymásba- csapódását! Egy pódiumon! És nézik a nézők, hallják a vakok. Engem pedig kissé megszégyenít nyilvános nászom önmagámmal. Vagyis nem egyszerű lámpaláz vagy szemérem, fiam, amitől dadogok, pirulok, izzadok a pulpitusnál. Ez metafizikai gyalázat, fiam! Felemelkedés és összeomlás. Felérem önmagamat, és lerántom. Beszélek, fogalmazok... És mennyi elmondható mindebből? Csak a szavak, a mondatok mondhatók el. A tehetetlenség szégyenít meg, emiatt kapkodok, helyesbítek, emiatt fogalmazok. Megújult szégyenemben pedig azt is belátom, hogy amit megértésnek neveztem, az csak meghall- gattatás. Sőt, a meghallgattatás vágya csupán. Nem arról van szó végülis, hogy ők befogadjanak valamit, hanem hogy végighallgassanak engem. Az engem hangsúlyos, éppen mert pontos. Én vagyok az, birtokos esetben. Vagy tévedek megint? Pontos megfogalmazásom is vétés: ráhibázás? Az enyém a helyes nyelvtani forma? Az engem enyém: ez a jó. Értelmetlensége igazán kifejezi állapotomat és egyben célomat. Engem enyém: nekem. Magamé vagyok. Elvagyok. Elleszek. Beszélek tehát. Mostanig valójában nem beszéltem. Nem is hallgattam. Voltam. De te, fiam, nehogy segíts, és megmondd, miről szóljak, mire hívtatok. Ne emlékeztess! Megzavarnál. A szeretkezésben, fiam, minden önfeledt mozdulat, 46
