Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3. szám - Csiki László: A héja vére (avagy Az előadó felkészülése)

fordulat rendkívüli módon kiművelt valójában. Az ösztönös tudás, mondhatnád. Igen, azaz nem. Mindenesetre sértő, sőt romboló hatású lenne közölni szeretőnkkel, hogy ezt vagy azt a simogatást, fogást tanultuk, mert akkor azt is közölnünk kellene: kitől — s ezt mi magunk sem tudjuk igazán. Magunktól tulajdonképpen. A szerelemben sose idézz, s ha lehet, az előadásodban sem.

De az elragadtatás perceiben a tanultakat nemcsak közölni, még érezni is sértő és bénító volna számunkra. Úgy, hogy belefeledkezünk, A másikba, nyilván. Rábízzuk magunkat éppen arra a gyönyörre, amelyre vágytunk. Mód és cél azonos. Szeretkezésben az emlékezés: blaszfémia. A tudás ellenben zsigeri. Mindegy tehát, miről beszélek beszervezett vagy meghódított, fizető vagy meghívott hallgatóimnak. A tények is adalékok csupán: énhozzám. Hiszen engem látnak, az én mondataimat hallják, nem a tényeket. Úgy fogadják, mintha emlékeznék a világcivilizációra, amelyből tetszőlegesen, tehát egyénileg ragadok ki engem igazoló adatokat. Mintha az életrajzomat mesélném nekik. Egy olyan életrajzot, amelyet kedvemre alakítottam ki magamnak a kézügybe eső, úgynevezett kész tényekből. És valóban, minden előadásom, vagyis minden életrajzom más, noha ugyanazt mondom. Rajtuk azonban nem tudok segíteni. Az ő történetükbe még azzal sem akarok beavatkozni, hogy megismerem. Hozhatod tehát a harmadik adagot, fiam. Ne félj. Én magam vagyok.

Elkaptam ennek a lángeszű és ostobán fennkölt alaknak a grabancát. Benne vagyok. Avagy fordítva. Mifelénk azt mondják a nagyhasú, viselős asszonyokra az utolsó, az áldott idejükben: egyben van még. Hát most én is. Egyben vagyok, de készül belőlem kifelé valami, és mintha fájna. Na, ez kissé romantikusan hangzott, kár is, hogy igaz. Igaz, mert pontos, mert így érzem. És, fiam, aki ma érezni meri, amit tud, azt romantikusnak mondják, mintha esze se volna.

Nem is tudom, mitől kap romantikus vagy akár cinikus felhangot valami. Nyilván az előttük szólók miatt. Akiket magasba emelt jobb kézzel szoktak szoborrá vésni, a szellentésüket pedig már elfújta a történelem szele. Ezek átlépték a saját sáros árnyékukat. Ezek, ha igaziak voltak, érveikkel, tudásukkal összefontak egy drótketrecet és galambot zártak belé. A sas megdöglött volna. Ennek a kalitkának az ajtaját akarjuk elkerülni mi, az utánzás lendületétől nekicsapódó jómadarak. Ha jobbra repülünk mellé — azaz arra vétjük el a célt —, az romantikus. Ha balra menekülünk, lehet, hogy cinikus. Le meg fel: olyan irány nincsen. Persze, bele is lehet szállni a nyitott ajtójú ketrecbe, amelyből nem repül ki a beleszokott, etetett galamb: az nosztalgikus. Vagy hagyományos. És így tovább. A ketrec viszont jó, s az egyedül valóságos, kár, hogy telerakták papagállyal. Bozótlakót is szoktak mutogatni.

Mifelénk, fiam, a héjákat úgy irtották, hogy a vasketrecbe kiscsirkét raktak, a rácsokra meg hegyes vastüskéket hegesztettek. A lecsapó ragadozó felnyársalta magát saját lendületétől. A csibe csak megijedt, de semmit nem értett a saját félelmén kívül, azt sem, hogy a vérszomjas vadat semmi egyéb, csak az éhség, az ösztöne hajtja, és röpte gyönyörű íve nem művészet, hanem puszta technika. Reszket a galamb, és csurog rá a héja vére.

Jól van, fiam, köszönöm, értem, többet nem politizálok. Annyit még: eszerint, vágyaink szerint a héja bársony égben él, és vasra tűzi magát, ha enni akar. Ez tanulság már; de legalább képnek szép. Tanulságot viszont sose tisztességes levonni egyetlen történetből, még a másokéból sem, noha szabad, le47