Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3. szám - Csiki László: A héja vére (avagy Az előadó felkészülése)

ról van szó, mint általában a modernebb irodalomban. Ragaszd egyik feledet egy őslakos maradékához, hogy bizton állj a földön, s legalább két lábad legyen, noha az egyik valaki másé. Mondhatnám, kapj el egy pigmeust a bozótban, és katalizáld.

Szellemtestem, lám, előttem jár, utólérhetetlenül. A májam, a gyomrom, az idegrendszerem, ez a túléléssel küszködő bozótlakó törzs azonban itt van, foglyul ejtve a legkedvesebb és legegészségtelenebb jóindulatban. Nem érted, fiam? — úgy rá vagyok borulva a valóságra, mint egy padlószőnyeg. Nem tudom, mit fedek. Mert mit ment, mit takar egy bozótlakó? Miféle mélységeket, csapóajtókat, kaszatömlöcöket fed el a padlószőnyeg? És lábbal tiprom majd önmagamat, amint az előadóterem felé haladok, ahol találkozom okosabb lényemmel, akár bennszülött a hittérítőjével egy dzsungeli forrásnál.

Istenem, milyen lehet ma a jobbik felem? Időnként fárasztóan művelt, és emiatt nagyképűnek tartják a kritikusai, köztük leginkább én, a másik. De ilyenkor én, ez a sárbavaló másik, halkan és ravaszul felböfógök. Ez az undorító kis hiba földivé változtatja tökélyemet, hitelessé teszi. Mintha baráti asztalnál ülnénk az összes többiekkel, s azok elégedettek lehetnének, mert van mit elnézniük nekem. Mindez eltereli a figyelmet a tárgyról, az igaz. Úgyhogy újra belevághatok mondandóm pigmeusokkal tele sűrűjébe, s az a rengeteg okosság, elmésség, műveltség, nemesség a figyelem újra-felkeltésére fordítódik, egy része mintegy feloldódik a mások figyelmében, lecsapódik és elszáll, miközben megragadja a hallgatót. Ilyenkor minden jegyvásárlóból kikunkoro- dik egy kis kuncogás: attól el lehet kapni. Maradék intelligenciám pedig már nem annyira nyomasztó, zavaró számára, hiheti, hogy kiegyenlítődtünk, mi több, az ő modora szalonképesebb. így kissé öntelten hallgat engem, státusában megerősödve. Felértük egymást ésszel! Mi pedig, jobbik felemmel cinkosságban — mert mi más a segítségadás, mint cinkosság? —, most már rafinál- tan megkettőződve, tehát a megkettőzöttséget egy cél érdekében kihasználva folytatjuk a dolgunkat.

Mert, figyelj rám, ha egy pöcegödörnél böfögő disznó mesél az élet értelméről, az visszataszító, de érthető. Pontosan azért, mert az igazság természetére utal, mely úgy nyílik meg előttünk éppenséggel, mint egy pöcegödör a virágoskert végében: ijesztően és kívánatosán. Ha nem egyéb, ki szeretnénk takarítani. Minden ellenkezéssel és finomkodással szemben éppen ezért állítom, hogy groteszkségünk közelebb visz mindahhoz, amit a hallgató a maga természetesnek vélt, naponta porszívózott környezetében sose ér fel ésszel. Hiszen, mivel megszokta, nem is az eszét használja ehhez. A tetejébe: meg lehet nekünk — nekem — bocsájtani. Az értés megbocsájtást is jelent. Egy kis önfeladást. De ennek meg kell adni a módját, nehogy elriasszuk a hallgatót. Nekem pedig meg kell adnom az alkalmat, hogy ők a módját megadhassák. Olyan állapotba hozom tehát a hallgatót, altár egy böfögés árán, amikor meg- bocsájtja — önmagának is —, hogy okos előadója más pályára tereli, fellazítja az elveit, kibillenti szokásaiból. Ehhez azonban a beszélőnek vagy nagyon fennköltnek, vagy roppant disznónak kell lennie. Én egyszerre nyújtom a kettőt. És még a botrányt is elkerüljük. A fennköltség és a marhaság között keletkező zavar jót tesz a megértésnek.

Mert, fiam, az értés nem művelet, hanem állapot. Nyitottság, tehát védte- lenség. Mert mi történik, ha befogadunk valamit? Talán mindent megváltoz45