Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Németh István: Üllő és kohó (leltár egy volt kovácsműhelyben)
pillanatban nem gondol a műhellyel; a műhely melletti csöppnyi nyárikonyhában az ünnepi ebédet főzi: ma tölti be a nyolcvankettedik életévét, és azon töri a fejét, hogyan tudna beszerezni maradék nyugdíjából egy üveg sört az ünnepi ebéd mellé. (Egy üveg sör bolti ára harmincmillió dinár, kocsmai ára negyven- millió; a néhány nappal ezelőtt kézhez kapott nyugdíjából alig futná fél láda sörre. O azonban megelégedne egyetlen üveggel, s ezt se magának szeretné, hanem a műhelyben jegyzetelgető vendégnek.) Aki ebben a pillanatban nem jegyzetel, mert megrendültén áll a volt kohó előtt. Talán erős a kifejezés; csak szomorúan. Szomorkodhatna ugyan máson is, például, amire eltökélte magát: hogy leltárt próbáljon felvenni egy volt kovácsműhelyről. Teljesen haszontalan munka. Kit érdekel ma, hogy mi található egy rég fölszámolt kovácsműhelyben? Vannak ennél előbbrevaló dolgok. És szorongatóbbak. El kell azonban végeznie valakinek ezt a leltározást is. A faluban — mért ne írnám le a nevét: Kishegyesen — ennek a műhelynek a virágkorában egy tucat kovácsműhely működött. Ebből öt csak ebben az utcában, a Moholi úton, amely a háború után a Vöröshadsereg útja nevet vette föl, lévén, hogy ezen az úton vonultak be a faluba az említett hadsereg katonái, ám néhány év múlva a Jugoszláv Néphadsereg nevűre változtatták, s ez a neve jelenleg is, jóllehet a Jugoszláv Néphadsereg nem létezik többé, Jugoszlávia sem a régi „fölállításban”. Ez az utca az úgynevezett nagyhatárra nyílt, a moholi meg a zentai határra, tehát egy végeláthatatlan tanyavilágra, ez a világ ömlesztetté a kuncsaftokat az utca kovácsműhelyei számára. Itt pengette az üllőjét a Lénárt kovács, a Frindik kovács, a Tóth András, a Csávás Antal meg a Horváth kovács, s a Moholi út egyik mellékutcájában Halasi Imre, egy másikban Fejfár János. Fejfár Ferenc a nemzetközi út mellett, a Boros kovács a sziváci út elején, Süli István a Vasút utcában, Tolmácsi József az alvégben. Félő, hogy minden műhely nevét meg se őrizte a feledékenységre olyannyira hajlamos emlékezet. Az azonban a kovácsműhelyek szempontjából különösen szomorú tény, hogy ma, a hatezres lélekszámú középbácskai faluban mindössze egy ember üti a vasat, Süli József, ő is elsősorban gépjavító és csak másodsorban kovács. De kinek is kovácskodna; az említett Nagyhatár roppant tanyavilága eltűnt, fölszámolták, s ugyancsak megcsappant a falu ló- és szekérállománya is. A gumikerekű traktorra nem kell patkót felverni, s a traktor „szekerét” sem a kovácsmesterhez vontatják, ha elpattan a fédere. Itt állunk tehát a „siratófal” előtt, néhai Tóth András kovácsmester itt izzította valamikor a vasat, hogy a tűzből kiemelve szikrákat veijen ki belőle az üllőn. Itt állt a vizesvödör is a keze ügyében, hogy a kikalapált, de még mindig forró kocsilőcsöt belenyomja hangos sistergés és felgomolygó vízgőz közepette. A mester rég eltávozott, de a volt fújtató mögött itt maradt a vasfogas, amit még a saját kezével szegezhetett föl. Láncdarabok lógnak le róla, egy kettős vasmacska, egy ócska villanyvasaló, egy répaszeletelő rozsdás dobja, egy szappanfőző merőkanál, a fogason végigfektetve egy kéménytisztító drótkefe, s a végéről egy kitömött papírzsák lóg alá VETZAVOD fölirattal. A fogas végében a falhoz egy hosszú, csaknem a mennyezetig érő létra van támasztva, a létra fokán egy kapa meg két gereblye lóg. Közvetlenül a létra mellett egy hosszú rúd dől a falnak, felső végén egy kapaszerű vaslemezzel. Olyan, mint egy óriási szénvonó. Vagy ahogy öreganyánk mondta: szénvonyó. Ez mégsem az, hanem 18
