Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Németh István: Üllő és kohó (leltár egy volt kovácsműhelyben)
hóvonó. Ha sok hó esett, ennek a segítségével húzták le a havat a háztetőről, nehogy összeroppanjon az óriási teher alatt. A volt kohó bal oldalán egy másik vasfogas, két kerékpár-külső meg egy széttrancsírolt kerékpárbelső lóg le róla, s feltűzve rá egy kerékpár hátsó ülése. A fogas alatt a sarokban tavalyról megmaradt fél tonnányi barnaszén. (Még a mostani, két éve kitört háború előtt érkezett Boszniából, azóta onnan a menekültek áradata özönli el vidékünket, az utcáról egy, a testvérét hazakiabáló kisfiú hangja hallatszik be a műhelybe: „Oj, Milojkó! Dodjikuci! Mama ti ceka. Cujes? Javi se!” A műhelyablakhoz lépünk, az utcára szolgáló műhelyablakhoz, hogy tekintetünkkel megkeressük az iménti hang tulajdonosát. A kisfiú az utca közepén áll, az augusztusi hőségben izzó aszfalton, félmeztelen, mezítláb, rövidre nyírt hajjal. Idegen lehet számára ez a környezet, ennél is idegenebb az a nyelv, ahogyan az utca gyerekei beszélnek, miként az utca lakóinak is merőben szokatlan a kisfiú könyörgő, majd türelmetlen kiabálása: ,,Oj, Milojkó, cujes li me? Odma dolazi kuci!” Azonnal gyere haza!... Hol a hazája ennek a kisfiúnak? Mármint az otthona. Az égbe szállt a háború füstjével. Itt, ebben a még mindig színmagyar bácskai faluban ideiglenesen beköltöztek vagy beköltöztették őket valamelyik üres házba. Több mint kétszáz megüresedett, új gazdára váró ház van a faluban. Időnként idegen, ólálkodó emberek jelennek meg, saccolják a házakat. A helybeliek félnek tőlük. A kiskapukat, amiket azelőtt éjszakára se zártak, most nappal is zárva tartják.) De máris A HARMADIK FAL előtt állunk. Dísze egy hosszú, szerszámos, kovácsszerszámos fafogassal indul, a szerszámok már igencsak foghíjasak rajta, közöttük mégis ittfelejtődött egy szép piszkavas, ami alighanem a néhai kovács kezemunkája. A fogas végében, csaknem a falszögletben egy már-már darabjaira száradt kiszolgált gyúródeszka lóg. A fal alja, mintegy barnával elhúzva, csaknem teljes hosszában aprófával van felstószolva. A roggyant, utcára néző üvegablak egyik táblája betörve, a betört üveget most egy falemez pótolja, hosszú karóval az ablakkerethez szorítva, támasztva. Az ablakpárkányon bögrében s két befőttes üvegben avas zsiradék (az egész műhelyben legalább egy üstnyi; lesz még itt szappanfőzés, mindenki meglássa!), egy színehagyott faládában milliárd apró vis-vas (saját leleményünk, például a ringy-rongy mintájára), végül egy kék tálkában beleporosodott, százéves kaporfejek — valószínűleg a magjukért tették félre őket. (Réges-rég, amikor itt még kovács- és patkolókovács műhely működött — a faluban minden kovács lópatkolással is foglalkozott — ezen a falon, valószínűleg az ablak helyén volt a műhely utcára szolgáló széles ajtaja. Egész nap tárva- nyitva állt, ki-be jártak rajta az emberek, úgyszintén a mester is, mert a kovácsműhely kifolyt az utcára is, közvetlenül a műhely elé, itt végezték a lovak patkolását. Néha az ajtón keresztül, mint egy sistergő meteor, az utcára repült egy-egy súlyos tárgy is, leginkább a mester keze ügyében lévő kalapács; dehogyis a kovácsműhely előtt bámészok hadának szánva, csak a mester hirtelen fellobbanó haragjának engedelmeskedve; hogy a repülő kemény — vaskemény! — tárgy soha senkit kupán nem talált, ez már több volt mint szerencse). Ám a falak közül immár csak 19
