Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Herceg János: Oldott kévében
rendelkezett. Igazságot is ő tett, s eközben feltétlen engedelmességet követelt a kötelező tisztelethez természetesen. A tekintélyelv fenntartására nemcsak ő vigyázott, hanem az egész nagycsalád minden tagja, mert enélkül megrendült volna a rendszer, amitől mindenki félt. A lázadót kizárták, s ez a pusztaságban egyet jelentett a halállal. A zadru- ga személyi és vagyoni biztonságot szavatolt, s csak kései időszakában engedett fel a törzsi szigor, s alakultak át ezek a miniatűr cselédállamok nagyobb, népesebb közösségekbe olvadva olyan társadalmakká, amelyekben az egyén is nagyobb jogokkal élhetett. A négy magyar honfoglalás kori település életéről egyébként Penavin Olga, újvidéki egyetemi tanár írt a hungarológiai program keretében izgalmas és érdekes könyvet, miközben élete egész munkásságát betöltötte — Bartha Katalin és a népdalgyűjtő Kiss Lajos után — ennek a négy szlavóniai magyar falu múltjának története, ahogy a bezárkózásukban megmaradtak. Ehhez a megmaradáshoz különben nagyban hozzájárult a reformáció elterjedése is közöttük, amely határozottan útját állta a beolvadásnak. Ezen tört meg később Strossmayer nagyhorvát koncepciója is, amelyet Szlavónia más magyar környezetében éppen az azonos vallás könnyített meg. A népviselet már régen a „kócsagok” — kelengyeládák — mélyére került. Már csak a kihűlt emberi testet kell betakarni, mielőtt az anyaföldbe kerül. Mert legalább viseletben nem akartak különbözni távolabbi környezetüktől, ha mennek hetivásár alkalmával termékeikkel a vukovári vagy eszéki piacra. Azóta az előbbibe nem is mehetnének, mert Vukovár romokban hever. Rétfalu meg időközben beszakadt Eszékbe, nem tudott ellenállni a gyárváros vonzásának. Kórógyon, Szentlászlón és Harasztiban állítólag sértetlenül maradt minden ház, csak éppen mások, idegenek, menekültek laknak bennük. Ebben a nagy népi oldódásban ki tudja, hol emlékeznek ők a szülőföldjükre, amelyet mégiscsak rosszul választottak annak idején. Pedig talán éppen ez az ingoványos, erdős vidék nyerte meg a tetszésüket, a szittyókban bízvást megtermett a hal meg a vad, be lehetett vinni a városi népnek. A méz mellett, mert kitűnő méhészek voltak. A Dunában és a Vukában ugyan bőven volt hal, de azért velük mégsem lehetett versenyre kelni. Mert ők csak lenyomták a tapogatót, és máris tele volt hallal. A városból meg nemcsak sót hoztak meg cukrot, ha ugyan nem elégedtek meg a mézzel, de sok minden mást is. Legmaradandóbb anyagot: szavakat. A horvát nyelv megannyi szavát, s őrizték meg aztán a legújabb időkig. Gyengéden megtoldva azokat is édesen kicsinyítő ragjaikkal, amitől magyaros mellékízük lett. Vagy mondták jellemzően: „Hoszd ide a csárápom, húzom fent”. Vagy biberpap- rikát tettek a levesbe, hogy erős legyen, mivel akkor nem lesz beteg az ember. Mert attól nagyon féltek. A legveszélyesebb bajt versbe is foglalták: Falu végin a vasvella Mégis begyütt a kolera. Nem urakra, nem papokra, Csak a szegény parasztokra. 9
