Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Szakály Sándor: Egy mindenki számára „kényelmetlen” ország (John Flournoy Montgomery: Magyarország, a vonakodó csatlós)

tekkel szemben akad/akadt olyan politikus is, aki más véleménnyel volt rólunk, és épp ezért is érthetetlen, hogy az ilyen állásfoglalások miért nem kaphattak nagyobb nyilvánosságot, az 1945 utáni magyar politika az ilyen - nem túl gyakori! - megnyilvánulásokra miért nem épített? Montgomery könyve ugyanis nemhogy magyar nyelven nem kerülhetett közel ötven esztendőn keresztül az olvasók kezébe, de az angol nyelvű kötetek is egyre fogytak, pontosabban tűntek el a könyvtárak polcairól és vált a kiadvány ritkasággá.

Csak dicsérni lehet a Zrínyi Kiadót, hogy felvállalta és közreadta Montgomery írását, miközben a nyugati magyarság egy csoportja, nem kevés anyagi erőfeszítés árán a könyv új angol nyelvű kiadását szervezte meg, elősegítendő ezzel (is) Magyarország második világháborús szerepéről kialakított kép esetleges finomítását. Esetlegeset írtam, mert úgy érzem, ebben az esetben is igaz a mondás: egy fecske nem csinál nyarat! Sok alapos és hiteles kötetre van szükségünk ahhoz, hogy múltunk kendőzetlen, de egyben őszinte bemutatása megtörténjék. Ha önmagunk ismételgetjük csak igazunkat — legyen az valós vagy csak általunk annak vélt -, akkor az kevésbé tűnik hitelesnek, mint ha azok szólalnak meg, akik elfogulatlanok és nem vádolhatok részrehajlással.

Természetesen valami „részrehajlás” feltételezhető. Igaz az többnyire nem más, mint a magyar viszonyok ismerete. Úgy vélem pontosan ez — az ismeret — tapintható ki Montgomery esetében is. Nem elfogult egykori állomáshelye, Magyarország iránt, de az itt eltöltött nyolc esztendő (1933— 1941) elegendőnek bizonyult arra, hogy megismerje Magyarországot, annak sajátos politikai, gazdasági és társadalmi viszonyait, eligazodjon kül- és belpolitikai életében, véleményt formálhasson annak szereplőiről. Meg is teszi ezt Montgomery, de nem az ítélőbíró szerepében tetszelegve. O átérezte és megértette azt a súlyos helyzetet, melybe Magyarország a trianoni békediktátumot követően került. Angol nyelvű - elsődlegesen amerikai — olvasói számára érzékeltetni igyekezett azt, hogy mit is jelentett Magyarország számára az első világháború utáni békediktátum. Úgy kell azt „amerikaira lefordítani”, mintha az Amerikai Egyesült Államok területének jelentős részét pl. Mexico vagy Kanada birtokolná. Vajon miként vélekednének ebben az esetben az amerikai állampolgárok, milyen érzés töltené el őket?

Montgomery azon kevesek közé tartozott, akik érzékelték azt a kényszerítő helyzetet is - Ránki György után hosszú évek óta csak „kényszerpályáról” írunk és beszélünk melybe Magyarország került. Körülötte ellenséges szomszédok — az ún. Kisantant államai: Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia —, revansra vágyó nagyhatalmak — a hitleri Németország és a Mussolini vezette Olaszország - és a szocializmus-kommunizmus világméretű elterjesztését 1922 óta fegyverrel is exportálni kész Szovjetunió.

Magyarország hiába igyekezett ebből a körből kitömi. A franciák és a britek irányába tett kísérletei sorra kudarcba fulladtak. A Párizs környéki békecsinálók, illetve azon hatalmak néhány politikusa eljutott ugyan odáig, hogy felismerje: nagy hibát követtek el, de odáig már nem, hogy nemzetközi együttműködés révén helyesbítsék a „tévedéseket”. Utóbbihoz egykori önmagukat kellett volna meghaladniuk. Az önkritika pedig általában senki által, semmilyen időben nem kedvelt „műfaj”.

Montgomery - ha nem is mondja ki egyértelműen, de — megértette Magyarország 1938 utáni helyzetét. A nyugati hatalmaktól magára hagyatva, Németország és Olaszország által elérve revíziós céljai egy részét, szinte egyenes úton haladt a háború résztvevőinek nem túl szűk táborába Kö- zép-Európa sokak számára „kényelmetlen” kis országa, Magyarország, hogy 1941-ben megérkezzék oda. A megértés mellett Montgomery fontos és figyelmet érdemlő megállapítást is tett, miszerint a „...koalíciók háborújában, amelyben mindegyik oldalon több nemzet ideiglenesen összefog meghatározott célok érdekében, anélkül, hogy feladná egymástól eltérő elveit, a hadviselő felek mindegyike egyszerre harcolhat a jó és a rossz oldalon. Amint most lelepleződnek a szovjet imperialista tervek, akár akaijuk bevallani, akár nem, nyilvánvaló, hogy amikor Magyarország kis létszámú katonaságot küldött Oroszország ellen, a rossz oldalon harcolt, mint Hitler szövetségese, de ugyanakkor a jó oldalon is, mint Szoyjet-Oroszország ellenfele”. Megszívlelendő mondatok, még akkor is, ha Magyar- országon napjainkban szakmai körökben is megbotránkozást kelt az ilyen vélemény, nem beszélve a politikai pártok történelmi

94