Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Szakály Sándor: Egy mindenki számára „kényelmetlen” ország (John Flournoy Montgomery: Magyarország, a vonakodó csatlós)

kérdésekben megnyilvánuló „bölcseskedé- séről”.

Montgomery 1941 tavaszáig tevékenykedett Budapesten. Elutazása szinte a teljes magyar politikai és társadalmi elitet megmozgatta, rezidenciája „búcsújáróhellyé” változott. Mindenki el akart köszönni tőle, hiszen várható volt, nem valószínű az újabb személyes találkozás lehetősége.

Igen érdekesek Montgomery megállapításai a magyarországi belpolitikai élet egyes fontos momentumairól, eseményeiről, illetve a társadalmat erősen foglalkoztató és részben megosztó ún. „zsidó törvényekről”. Montgomery úgy látta, hogy a megalkotott törvények Németország közelségének és követelésének a hatására születtek elsődlegesen és nem belső igényből. Ugyanakkor ezek a törvények részben kifogták a szelet a német követelésekből és azok fogadtatására érdemes idézni Montgomery és Weiss Fúlöp, a magyar gazdaság jelentős részét ellenőrző pénz- és iparmágnás, felsőházi tag beszélgetését: „Nos - mondotta (Weisz Fúlöp) -, azt hittem, hogy zsidó vagyok, de most úgy tűnik, hogy keresztény vagyok.” Hogy miért? Erről ezt írta Montgomery: „A törvény úgy rendelkezett, hogy az, akit egy bizonyos időpont előtt kereszteltek meg, nem tekintendő zsidónak. Ez a rendelkezés szeges ellentétben állt Hitler nürnbergi törvényeivel, amelyek zsidókat csináltak a keresztényekből, ha voltak zsidó őseik.”

Egyébként Montgomery ismereteire, pártok és politikai irányzatok felett álló nézőpontjára utal az is, hogy az utókor által csak negatív jelzőkkel illetett személyek esetében is rámutatott arra, hogy mik, illetve melyek voltak azok a dolgok, amelyek az ő esetükben is más megvilágítást érdemeltek volna.

Ami a szerző „hibájának” róható fel, az az 1944-es esztendő eseményeinek bemutatása, különös tekintettel az 1944. október 15-16-ai nyilas-hungarista hatalomátvételre. Úgy tűnik, erről az eseményről olyan információk alapján írt, melyeket soha nem tartott megbízhatónak: újságírók sokadik kézből szerzett hírei.

Az 1944. október 15-16-ai hatalomváltás körülményeiről szólva Montgomery arról beszél, hogy a harcok után a palotaőrség (sic!) ötven életben maradt tagjának a torkát átvágták, majd a Dunába dobták a tetemeket. Ezek az „adatok” inkább tűnnek valamelyik bulvárlap hasábjairól vett

információknak, mint egy diplomata ellenőrzött híreinek. Úgy látszik, hogy az 1941 tavaszától az Amerikai Egyesült Államokban levő Montgomery információi is szűkösebbé váltak, de jelzi azt is, hogy a „hivatalos Amerika” hírforrásai is beszűkültek.

Egyébként az 1944. október 15-16-ával kapcsolatban közölt információk igazolják azt a megállapítást, miszerint nem szabad a visszaemlékezéseket, illetve a különböző naplókat értő történészi elő- esetleg utószó, valamint magyarázó jegyzetek nélkül közreadni. Montgomery is - mint szinte valamennyien - hibázott számos esetben. Ezekre a tévedésekre, elírásokra fel kell(ett volna) hívni az olvasók figyelmét, illetve jegyzetekben javítani azokat. Ez nem lehetett ugyanis a fordító — Barabás Miklós - feladata, akinek munkájáról csak elismeréssel szólhatunk, bár néhány szakkifejezésben pontosabbnak kellett volna lennie, így 1927 után nem beszélhetünk Főrendiházról (az 1918-ig működött) csak Felsőházról stb.

Az olvasó megérdemelte volna, hogy a szerkesztő — ha már szakszerű jegyzetek megírását vállaló történész nem akadt (volna) - az olyan elírásokat, egyértelmű tévedéseket korrigáljon, mint pl. Gömbös Gyula 1935. októberére tett halála 1936. október 6-a helyett, vagy figyelmeztetése az olvasónak ama tényre, hogy a leírtakkal ellentétben Horthy Miklós nem volt katonai attasé, Emszt Sándor nem volt a Teleki-kormány kultuszminisztere, és mivel 1938. november 19-én elhunyt, a neki tulajdonított információ korábbi eredetű lehet. Feltétlenül korrigálandó lett volna az „állítás”, miszerint Horthy Miklós 1944. október 15-én a Rádióban járt volna, hogy a magyar fegyverszüneti egyezményt Miklós Béla írta volna alá stb.

Úgy vélem, ha ezek a tévedések, a névmutatóba bekerült elírások korrigáltattak volna, érdekesebb és alaposabb lett volna a kötet, amelynek azonban megítélésem szerint van egy nagyon fontos „ajánlása”: „Kötelességünk önmagunkkal szemben, hogy tisztázzuk a dolgokat a második világháború eredetét illetően. Az a tény, hogy a Szovjetunió később a szövetségesünk lett, nem szabad, hogy visszatartson ettől.

Senki sem tudja megmondani, hogy mi történt volna, ha Sztálin és Hitler nem tud megállapodni. Már rámutattam arra, hogy egy koalíciók által vívott háborúban csak95