Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Harmat Pál: Világosítsd föl gyermeked („Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila)

annak a betegségnek a leküzdése érdekében születtek.

Messziről kell kezdenünk. Az 1984-ben majdnem kilencvennégy éves korában elhunyt Hermann Imre pszichoanalitikus joggal számít a magyar mélylélektan története egyik legkiemelkedőbb alakjának. Mind elméleti, mind pedig szervezői működése sok dicséretre érdemes. De Hermann nem tekinthető olyan világra szóló jelentőségű szakembernek, mint amilyennek Alexander Ferenc, Ferenczi Sándor, Mahler Margit, Rapaport Dezső, Róheim Géza, Spitz Árpád René vagy különösen Hermann fő vetélytársa, Bálint Mihály. A meg- kapaszkodási ösztön elméletét már Freud sem fogadta szívesen (aki egyébként soha életében nem idézett Hermann műveiből); Hermann nemzetközi ismertsége napjainkban nagyon alacsony szinten mozog.

Hermann több budapesti tanítványa és néhány magyar nemzetiségű párizsi híve — nem utolsósorban az elhunyt mester vonzó személyiségének hatása alatt - több rosszul megalapozott legendát próbál, szerencsére nem túl nagy sikerrel, elterjeszteni mesteréről. (A fiatalabb nemzedék tagjai között Magyarországon alig akad hermanniánus.) Eközben Hermann munkásságát apologeti- kus módon eltúlozzák és kritikátlanul túlbecsülik. A Hermann-mítosz magyar pszichológiatörténeti vonatkozásait most mellőzzük; csak röviden említj ük meg, hogy a Hermann Imre-legenda okozati összefüggésben áll a mai magyar pszichoanalízist sok vonatkozásban jellemző elmaradottsággal. A hatástörténeti mítosz lényege az - ahogyan V. Binét Ágnes Hermann Az ember ősi ösztönei című könyve előszavában kifejtette —, hogy Hermann munkássága a Freud utáni pszichoanalízis egyik legjelentékenyebbje.

A Párizsban élt Ábrahám Miidós egyenesen úgy vélte, hogy alig van az utolsó fél évszázadban olyan pszichoanalitikus ihletésű kutató, aki ne merített volna Hermann ösztönkönyvéből valamilyen lényeges gondolatot, akinek ne szolgált volna iránymutatóul Bálinttól Spitzig, Bowltól Szondiig, Vinni- cottól Hartmannig, Róheimtől Lacamg. Ezek bizonyításra szoruló — ám túlzásukban bizonyíthatatlan - állítások. Hiszen abból a függelékből, amelyet Hermann műve francia változatához csatolt, kiderül, hogy a megkapaszkodási elméletet csak igen ritkán idézték. És még az idézés sem jelent

hatást, különösen nem mély hatást. A Her- mann-tanítványok állításai egy pszichoanalízis-történeti mítosz építőkockái.

Kassai György megpróbálja kiterjeszteni a Hermann-legendát József Attila életére és művére, és megvizsgálni a megkapaszkodási ösztön állítólagos megnyilvánulásait a költő verseiben. A módszer a mítoszokéhoz hasonlóan az analogizálás: a metaforikus, formális kapcsolat átminősítése ok-okozativá. Ennek a módszernek az elsajátítása valószínűleg a Hermann-iskola szocializációs folyamatának alapvető vonása. „Ebből a megjegyzésből joggal lehet arra következtetni, hogy Hermann Imre és talán munkássága és elmélete nem volt ismeretlen József Attila és kávéházi vitapartnerei előtt” - tudjuk meg. Hermann Imre személyéről József Attila minden bizonnyal hallhatott — de hogy az elméletét is ismerte volna?! Hol van erre a bizonyíték? És ha netán hallotta a megkapaszkodási ösztön kifejezését: az már a hatást jelenti?

Pontosan így van Kassai szerint: „A bevezetésben említett »pszichoanalitikus hangulat« következtében könnyen elképzelhető, hogy a költő magáévá tette a megkapaszkodási elméletet és annak egyes elágazásait. így lehetséges, hogy az utolsó évek szorongásos, a bűnről és a büntetésről, az ártatlanságról szóló költeményei, valamint a személyiség szétesése és az ellene való védekezési kísérlet, az (elsősorban a szerelembe való) megkapaszkodás a her- manni megkapaszkodási ösztönnek — a költő számára akár tudattalan - vetülete.”

Ez a mondat némileg zavaros, ezért kétféleképpen is értelmezhető. Az első értelmezés, hogy a megkapaszkodási ösztön jelensége József Attilánál is működött. Ez még elfogadható is lenne: ha létezik a megkapaszkodási ösztön (amit bizonyos fenntartásokkal e sorok írója is elfogad) és olyan nagy a jelentősége, mint amilyennek Hermann apologetái tartják (amit magam nem fogadok el), akkor az minden embernél, antropológiai értelemben érvényesül.

De én inkább Kassai mondatának második értelmezésére hajlom. Tehát Hermann Imre elmélete a Biblia istenéhez hasonlóan ott lebegett a vizek és a budapesti kávéházak felett, és átjárta József Attilát és költészetét is. Lényeges különbség azonban Kassai és az Otestamentum között, hogy az utóbbi megfogalmazói és formába öntői sok száz évvel ezelőtt éltek és működtek, ami92