Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Vasy Géza: „Magyarnak lenni álom” (Temesi Ferenc: Híd)

ződik egymásra, ha úgy tetszik, valóság és fikció, s alkot, főként a legrészletesebb kínai fejezetekben egy mítosziba áthajló világot. Ez a mitikus jelleg lelhető fel a regény végefelé a rövid mexikói álomban is, ami azért is fontos, mert jelen van benne Kati is, s egy ottani ember jósol a fiúnak tarotkártyából, s az utolsó lap katasztrófát ígér. (Hasonló jelenettel találkozhatunk — Kati nélkül — a Pejote lapjain is.)

Kilencedik jegyzés: a Híd. Mi ez a tömör szó? Csak egy cím, amelyet mindazonáltal rögtön jelképessé tágít Regős István festménye a címlapképen: a Hídava- tás a hajdani Lánchíddal? Egy jól kiaknázható motívum, egy a politikában és a költészetben is sokszorosan elcsépelt, de újra feltámadó metafora? Vagy szerkezeti és szemléleti alapelv? Mindez benne van a híd fogalmában és regénybeli képzetkörében. A két pont, amit összeköt a híd, a születés és a halál, a kezdő és a végpont, a nagyapa és az unoka, a falu és a város, az ország és a világ, a nem tudás és a megvilágosodás, a szabadság és a determináltság és még sok minden más. S a hídon a haladás lehetősége nemcsak egyirányú. A regény két kezdőpontja: Tóth Pál születése és a halott lány sírjának felkeresése. Élet és halál már itt egymásba játszik át. A regény zárásában sok minden a rossz véget látszik előkészíteni. A Kilencedik sor István-fejezeteiben sok a baljóslatúság. Egy reggel a Kivégzésem előtt című kínai verset idézi (424.) Munkatársa, Papó, jósol neki, s ennek lényege, hogy „A bűnbánat lassan el fog tűnni”, de „bajok lesznek” (432.). Következik a mexikói jóslás, majd az álom fulladásos folytatása (436-7.) Majd fólmondanak neki a munkahelyén, részegeskedésére hivatkozva (442.). Idáig jut: „István egész nap az ágyon fekszik, álomtalan.” O, a nagy álmodozó! S ez egy egész fejezet! S ekkor jön a nem részletezett megvilágosodás: hazautazik a bizonyosságért. Közben Tóth Pál sorsa is halad a vég felé. Meghal a felesége, Rácz Eszter. Előtte már végleg nyugdíjazzák, igaz, nyolcvanévesen a mellékfoglalkozásából. Később eladja házát, bemegy az öregek otthonába. Ekkor ékelődik be István hazautazása, a nagyapa azonosítása, s csak ez után következik az öreg betegsége és halála, majd zárásul a fiú látogatása a sírnál. S mindeközben jeleit láthatjuk annak, hogy a világban, az országban is vannak, mégpedig sokasodóan baljóslatú jelek. Lennont megölik (442.), s a Budapesten béketüntetést rendező egyetemistákat a rendőrök összeverik (443.). Az öreg Tóth úgy vélekedik a rendszer haszonélvezőinek mulatozásairól, hogy „Mindön fontos embört möghíttak, csak a böcsületöt nem.” (453.). A műtét közben — amelyet követő nap majd meghal —, az alorvos azon vitatkozik a főnővérrel: „És mi lesz, ha ez a rendszer megbukik egyszer! Úgy értem, már ha megbukna! (Ez?! Soha!” (462.).

Az öregember meghal, s ezzel beilleszkedik az élővilág természetes rendjébe. Hogy a rendszerrel mi lett egy évtizeddel később, azt minden olvasó tudja. Hogy Zoltán Istvánnal mi történt azóta, azt legfeljebb sejthetjük, de azt pontosan tudjuk, hogy akkor, 1980 végén eljut a felismeréshez, és akkor, ott szabadon sétálhatott a hídon. S tudjuk azt is, hogy maga az elbeszélő is híd is, s nemcsak hidat teremtő lény. S bár „Csak Isten tud befejezni bármit is”, vége lesz a történetnek is, de megfordul a kezdet színe és fonákja sorrend. Aki ott megszületett, az a földbe kerül, s aki ott gyászba borult, tetszhalott életre kényszerült, az itt megszületik ismét: a történetben megtalálva önmagát is, meg a helyet is, ahol léteznie érdemes. Az országalma képével búcsúzik tőlünk a regény. István „Egészen közel lépett a sírhoz, és a virágágyást borító hóba egy kört róttam, rajta egy kereszttel.” István itt válik végleg azonossá az elbeszélővel, az átváltozás nyelvtanilag is tetten érhető. Már csak a regény kezdetén tótágast álló idézőjelet kell a szokott módon is ideiktatni, s vége szakad az elbeszélésnek. A híd áll.

86